Honfitársaim, magyarok! Kedves barátaim! Keresztény és nemannyira keresztény testvéreim az Úrban!

Eredetileg nem terveztem, hogy értékelem az évet, minek a sebekbe sót hinteni, a szívekben a tőrt megforgatni, édes hazánkat elszomorítani, hólapáttal hányni a falra a borsót – kilátástalan ügy.

Nem fog változtatni semmin, de a trenddel nem érdemes szembemenni, így aztán ma itt állok előttetek, egyként a sorból, hogy én is megtartsam évértékelő beszédemet.

Egyetlen oka van ennek, szerettem volna, ha hazám legalább egyetlen mutatóban a világ legjobbjai közé tartozik, és örömmel jelenthetem, hogy a GDP-arányos évértékelők tekintetében az én értékelésemmel már az első háromban vagyunk, és még hátravan a Viktor, az Attila, meg a Juhász-füvész, és ha nincs szerencsénk, akkor a Schiffer is – a győzelem elkerülhetetlen!

Ha nem ismertetek volna fel, Magyarember Józsi vagyok, a Kárpát-medence közepén élem átlagos életem, a pofám kissé bamba, mert nem mindig értem az engem körülvevő világot, így életem egy-két evidencia köré szervezve próbálom túlélni a hétfőt, a keddet és a hét többi napjait, ezidáig sikerrel, de ki tudja meddig?

A legfőbb evidencia az, hogy minden politikus lop, nekem meg nem hagyják.

Nem akarom én megváltani a világot, vagyok én egy élettől elrugaszkodott idealista?

Naugye –így hát én is az új idők új időszámítását alkalmazom, mint a Nagy Francia Forradalom tette volt hajdan, és a Vezér által közkinccsé tett megnevezéseket használom.

A miniszterelnök szerint 2010 az összefogás éve volt, 2011 a megújulás esztendeje, 2012 az elrugaszkodás esztendeje volt, 2013 az emelkedés esztendeje lesz, 2014 pedig a pofáraesésé, hacsak menet közben ki nem derül, hogy Matolcsi a világ összes lottóján játszik és megnyert közülük ötezret.

Ma az elrugaszkodás esztendejéről ejtenék néhány szót, szavazzatok nekem türelmet!

Mindjárt bevezetésképpen felmerül a kérdés: mitől is rugaszkodtunk el ebben az évben?

A válasz egyszerű: a realitásoktól meg a humánumtól.

Ezt dicső kormányfőnk - kinek növessze Allah hosszúra a körmöt a csúnyáján – állami szinten művelte, az unortodox közgazdaságtan újabb magaslatait hódítva meg, miközben az általa tenyérből etetett média engem etetett, mondván, hogy húdejólélek ebben a tejjel-mézzel folyó kis Kánaánban, amit mindközönségesen Magyarországnak nevezünk.

Ezt egy darabig ettem is, szeretett Vezérünk iránti szerelemtől áthatva, de menet közben – általában minden hónap huszadika tájt, mikor elfogyott a fizetés/nyugdíj/segély, és a gyerekek elkezdték rágni az asztal lábát, mint a ropit – gyanút fogtam, hogy hátha a valóság mégis más – most ott tartok, hogy valószínűleg a komcsik műve, az elmúltnyócév, ugye….

Mert hát olyan fel sem merült bennem, hogy az Ember, Aki Soha Nem Hazudott éppen most hagyott volna fel ezzel a szép szokásával.

Ez volt az év az, mikor első ízben nem vagyok jogosult nyugdíjra, dolgozzak bárakárhány évet is, mert az elrugaszkodás közben a jogosultságom valahogy kiesett a zsebemből, de számítok Nagyurunk kegyére, aki nyugdíj helyett majd kegydíjat fog osztani azoknak, akik nem döglenek éhen még ennek előtte, eléggé célirányos módon!

Ez volt az év, amikor kiderült, hogy az új rendszer a jogaimat a Miranda-figyelmeztetésnek megfelelően szabályozta, nevezetesen jogom van hallgatni, és ez volt az év, melyben először hittem el, hogy itt reális ok van a félelemre.

Ebben az évben jutottunk el több mint fél évszázad után oda, hogy gyermekeimmel kéz a kézben ismét találkozhattam az éhezéssel, viszont nőtt a foglalkoztatás, mert egy nyolcórás helyett két négyórás munkavállalót foglalkoztattak három hónapig egy évben a közmunkán, lehet, idén tovább javul a helyzet és négy kétórás munkaerő foglalkoztatására kerül sor.

Az Elrugaszkodás Éve adta nekünk a Kopott Budai Zsúrfiúk Egyesületét, nekik még van erejük a meneteléshez, ezért nem Éhségmenetet szerveznek maguknak, hanem Békemenetet - állami pénzekből, abban reménykedve, hogy majd békén hagyjuk őket.

A humánumot szeretem bennük legjobban, de nem is csoda, hiszen csupa sokatpróbált keresztény, akik a kommunisták húsdarálójából szökve vad harcok után szerezték meg a hatalmat.

Némelyikük agyilag bele is rokkant a vad tülekedésbe a párttitkár segge körül, hacsak nem ő volt a párttitkár, aki ravasz módon belülről rágta szét a rendszert.

Az elrugaszkodás évét úgy gazdaságilag, mint politikailag még sokáig meg fogjuk emlegetni, hiszen ez az év volt az, amikor megvédtük az egészségügyet, így ismét a népi gyógymódok és sámánok felé fordulhattunk.

Ügy még van, egészség már nemigen, orvosok se nagyon és még csak most jön a feketeleves!

Az oktatás is kapott a pofájára, oktató, diák egységesen, de hepciáskodtak, - most kezdődött el a kihallgatásuk…

A Párt Ökle is az idén megmentett egy túszul ejtett kutyakiképzőt Szíriából, bizonyítva, hogy indokolt volt rájuk költeni a milliárdokat, habár a kutyakiképző valami csoda folytán a megmentése dacára életben maradt.

Az ellenzék is hozta a szokott formáját.

Azt szeretem bennük leginkább, hogy csalhatatlanul érzékelik a társadalmi elvárásokat, és mikor egy ország az összefogásról álmodik, akkor ők egymást marják, előre osztozkodva a Vezér szájából kilógó koncon.

Bűneiket az Általános Hibásra aggatva kikergetnék őt a sivatagba, de az meg egy istennek se akar odamenni!

Az elrugaszkodás évében sokat fejlődött az igazságszolgáltatás is, a perek szépen közelítenek a választások napjára időzített elsőfokú ítélethirdetések felé, ügyész, bíró mind a Vezér farzsebében van.

Ebben az évben is tovább tollasodtak szeretett oligarcháink, most éppen a földvagyon ellopása van soron - az első fázisban vagyunk, már övék a bérleti jog, a tulajdonjog majd csak később lesz az övék.

Megszűnt a Malév, a gazdaság padló alatt, külföldi kapcsolataink Burundira korlátozódnak, a Vezér időnként peckesen elsétál szopni hol Brüsszelbe, hol Moszkvába, de akárhova megy, győzelemmel tér meg.

Minden gazdasági mutatónk tökutolsó Európában, de a kincstári optimizmus határtalan.

És ez nem befolyásolja az egyéni sikereket sem, a magánvagyon gyarapszik szépen, ütemesen.

Vezérünk hazaengedte azeri példaképét, még a baltáját is vihette magával – jó üzlet lehetett ez valakinek, de arról nem hallottam, hogy a gusztustalanság ellenértékeként legalább az államkincstár gyarapodott volna…

De hogy valaki jól járt, az tuti.

Szép, eredményes évünk volt, és ez azzal biztat, hogy jövőre az ország visszafordíthatatlanná válik a szakadék felé vezető úton.

A vezetés a Nemzeti Trafikokba veti utolsó reménységét, én meg hiszek nekik.

Valószínűleg jövőre is bamba tekintettel fogok nézni a bizonytalan jövőbe, és az előrágott mondatokat ismételgetem: Erős ország! Nagy Vezér! Jobban élek, mint bármikor! Szebb vagyok, mert magyar vagyok! Jövőre jobb lesz! Rezsicsökkentés! Inflációnövelés! Bokréta Isten kalapján!

És álmatag tekintettel nézem, ahogy szétverik ezt a valaha élhető, kellemes országot, közben azért kicsit irigy is vagyok a szomszédomra, Magyarember Pistára, mert neki a polgármester úr dupla adag füvet utalt ki segélybe.

És röhögök, mert jól rácsesztek a cigányok, - már nincs mit ellopniuk tőlem, lassan majd elsétálok már arrafelé, mit lehetne visszalopni, de azért azt nem remélem, hogy a libám megtalálom, a kerékpárt meg nem lehet megenni, jóllehet volt olyan rab a börtönben, aki azért a láncot lenyelte, mint a spagettit.

De azért jó, hogy vannak, mert olyanok ők a magyar szegényembernek, mint a politikusoknak Gyurcsány.

Hát, majdcsak lesz valahogy, majd valaki megmondja, hogy mit csináljak!

Azt úgy száz év múlva tervezem bevezetni, hogy majd én mondjam meg a politikusoknak, hogy mit csináljanak – ezt a kis időt meg majdcsak kibírom már valahogy!

Addig meg - amíg még lehet - magamban értékelgetek, tek Tek TEK…

:O)))