Talán az a baj, hogy magyarember nem érzi a tulajdonviszonyokat.
Ennek az is az oka lehet, hogy többségének soha nem is volt tulajdona, így aztán nem is alakulhatott ki semmiféle viszonya a fogalomhoz.
Az a tied, amit megeszel, tartja a népi bölcsesség, és ez hűen tükrözi a helyzetet, már ami az egyéni tulajdont illeti.
Merthogy a közösség tulajdonával kapcsolatban még rosszabb a helyzet, ugyanis ami mindenkié, az senkié, az szabad préda, abból mindenki annyit szakít, amennyihez hozzáfér.
És itt már nem is az emberi társadalom, hanem a hiénafalka szabályai érvényesülnek, az erő és a szemfülesség, a falka rangsora határozza meg a szakítható konc nagyságát.

Boldogabb tájakon a tulajdon nem úgy alakult,  mint nálunk, ott évszázadok történelme verte bele a népbe a tulajdon tiszteletét, arrafelé aki a király erdejében vadászott, abból többnyire nem Robin Hood lett, hanem akasztott ember.
Nálunk már akkor is a király erdejében vadászott az, akit ott erdőkerülői megbízást kapott, legfeljebb a szegényembert zavarta világgá, ha megpróbált oda-odakapni ahhoz a vagyonhoz, melyet ő sajátjaként kezelt.
Aztán, amikor a közösségek összeszedték a pénzt, hogy mindenféle közös feladatokat megvalósítsanak belőle, akkor arra gondosan odafigyeltek, hogy az, akit megbíztak a pénz elköltésével, az hiánytalanul elszámoljon, és nehéz sors várt arra, aki erre nem volt képes.
Nálunk is volt olyan periódus, amikor a kialakuló polgárság erre törekedett, ennek szép példája aKözmunkák Tanácsa, mely 1870-től remek munkát végzett, és jól szolgálta a közösség ügyét.
Érdemes elolvasni, hogy hogyan működött, és talán senkit nem fog meglepni, de működése még nyomokban sem emlékeztet a mai állapotokra.

A szocializmusnak nevezett kor sem hozott változást a szemléletben, az emberek képtelenek voltak megérteni a közösségi tulajdon fogalmát, egy ország lopott boldogan, ki mihez fért hozzá, azt.
Elég volt elmenni valakinek a nyaralójába ahhoz, hogy megtudjuk, mivel foglalkozik, a titkárnő golyóstollat és géppapírt vitt haza, a lakatos csavart, az ács szeget, a katonatiszt pedig az elbontott fedezékek anyagát tette magáévá.
Ennek határt csak az szabott, hogy a hatalom a nagyobb tételeket nem nézte el, és a társadalmi tulajdont fokozott szigorral védte.
De, hogy mennyire nem értették meg az emberek azt, hogy mi az, ami mindenkié, arra legszebb példa a termelőszövetkezetek sorsa a rendszerváltás során.
Az okos magyar paraszt kéjes örömmel verte szét saját munkahelyét, hordta haza munkaeszközeit, amivel aztán a nagyüzemi táblákból itt-ott kiragadott földecskéin semmit sem tudott kezdeni, ott rohadt meg minden az udvar sarkában.
Viszont lett egy gatyamadzag-parcellája, most vagy azon küszködik, vagy már nincs is meg, mert nyomorában eladta annak, akinek volt esze és az esze mellé pénze is - ő meg ott áll most csupasz seggel, a fia eljár napszámba jobb esetben, de hogy nyugdíja már neki soha nem lesz, az biztos.

Ha nyugati filmeket nézünk, van egy vissza-visszatérő szép kifejezés: az adófizetők pénze.
Ez valami speciálisan nyugati valuta lehet, merthogy ilyen nálunk nem volt és nincs is, itt csak az államnak van pénze, ami ugyan az adókból származik, de a beszedésével egyidejűleg megszűnik minden kapcsolata a befizetőkkel.
Az állam én vagyok, mondja a despotácska, az állam felkopik, mondja az adófizető.
És szava sincs ahhoz, hogy azt a pénzt, mely az ő verejtékes munkájából jött létre, azok, akiknek feladata lenne vigyázni rá és bölcsen elkölteni, vasvillával hányják ki az ablakon, meg urizálnak belőle - felső és alsó szinteken egyaránt.
Mikor kiválasztja - megválasztja - azokat az embereket, akikre rábízza a pénzét, a legteljesebb közömbösséget tanúsítja, van, akit ez annyira nem érdekel, hogy el se megy a választásra, sőt, akiről tudja, hogy tolvaj, azt is megválasztja kétszer-háromszor, hadd lopja ki a szemét is a szemét, legalább akkor arra sincs gond, hogy látja.

Orbán már a rendszerváltás hajnalán lopott - nem csak a közpénzből, de a Fidesztől is, mégis megválasztották, először pártelnöknek, később miniszterelnöknek is, mikor aztán megint lopott - ne mi nyerjük a legtöbbet - ez arra indította a választópolgárokat, hogy ismét megválasszák.
Hadd lopja el egyben az egész országot, hadd költse a pénzt a hobbijára, a családjára, kisvasútra, vizes világbajnokságra abban az országban, ahol milliók élnek nyomorszinten, ahol télen százával fagynak meg az emberek, ahol a kórházakra nem jut pénz, de minek is, hiszen lassan már orvos, nővér sincs bennük.
De ez megy alsóbb szinteken is, rábízzák a közösségek pénzét a helyi jellemóriásokra, akik aztán ellopják, meg urizálnak belőle és amikor végül botrány támad, van képük hozzá az igazukat bizonygatni, vagy csak egyszerűen elbújni a felelősségrevonás elől - mint a paralimpikonok vezetője, vagy a cigány önkormányzat pénzét ellopó-elherdáló "politikus", aki egyszer már amnesztiával engedtek tovább lopni, és akinek egyetlen érdeme, hogy alacsonyabb, mint Orbán Viktor.
Persze ne várjunk csodát, Kossuth Lajos is sáros volt az árvák pénzének ügyében, és hát - egymás közt - hogy aránylanak ezek a telhetetlen tolvajok hozzá?
A politikus meg dumál levágott kezekről...

Érdekes probléma ez, érdekes nép érdekes döntései, de nincs mit tenni, hiszen választott politikusokról, tisztségviselőkről van szó, akik aztán olyan választójogi változásokat vittek véghez, hogy ebben az országban a választók egyharmadának szavazatával parlamenti kétharmadot lehet szerezni.
Ebben az országban meg lehet etetni az emberekkel, hogy az élsport hasznos, hogy példaképek kerülhetnek ki közülük, miközben Kokó meg a majdnemdoktor volt Elnök-elnök, a Paralimpiai Bizottság elnöke maga a siralom.
Erre való hivatkozással nőnek ki a földből a stadionok, mint a gomba.
Ennél még az akasztói Stadler is tisztességesebb volt, ő a saját lopott pénzéből akarta felemelni a magyar labdarúgást, ezek meg közpénzből - és még ebből is lopnak.
Ebben az országban nincs politikus, aki azt merné mondani, hogy Emberek! Majd akkor rendezzünk vizes világbajnokságot, ha jut ebben az országban egy tányér meleg leves mindennap a rászorulóknak.
Majd akkor építsünk giga-kórházat, ha lesz rá pénzünk, addig meg a meglevőkben fizessük meg a nővéreket, hogy ne a hozzátartozónak kelljen berohanni a kórházba: itt az ágytál, melyre vágytál...
Ha valaki azt gondolja, hogy ez a helyzet anélkül javulni fog egy jottányit is, hogy a fejekben rendet ne tennénk, az téved.
Jobb, ha tudja mindenki, hogy az a kifejezés, hogy az adófizetők pénze, az összes magyar állampolgár pénzét jelenti, hiszen itt a maszületett csecsemő a popsikenőcs, a nincstelen hajléktalan a napi összekoldult pénzéből vett borocskája után is adót fizet, ha akar, ha nem - benne van az árban.

Ez az az ország, ahol a libára bízzák a kukoricát, kecskére a káposztát, Orbán Viktorra az ország pénzét.
De ne panaszkodjunk, mi akartuk ezt így...

:O)))