Hát igen, azt nemigen lehetne mondani, hogy a mai fiatalokat szétveti a társadalmi aktivitás, hogy ők lennének a haladás motorjai, de még csak a fékjeinek sem mondhatók.
Külön fájdalmas, hogy éppen a demokraták soraiban látni keveset közülük, jóllehet ezzel nem mondanám, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika, mert dehogynem.
Inkább azt mondanám, hogy a fiatalokat az nem érdekli, amit manapság a politikai pártok és a különféle szervezetek politika címen művelnek, és ennek sok oka van.
A politizálást sehol sem sorolják a szépművészetek közé, de hogy egy, még a vállat diktatúra viszonyai között is viszonylag kulturált ország oda süllyedjen, hogy a politika fogalma a közbeszédben a szarlapátolás szinonimája legyen, az azért meghökkentő.
Viszont ad ara némi magyarázatot, hogy miért tartja távol magát az értelmes fiatal ettől a tevékenységtől, hiszen ki a fene akar mocskos és büdös lenni, a tetejében cél és eredmény nélkül?
A helyzet ilyetén alakulásának első számú felelőse az alcsúti nagybeteg, akinek sikerült elfogadtatnia az országgal azt, hogy a politizálás a konfrontációról, a permanens harcról, győzelemről és vereségről, ellenfelünk megsemmisítéséről szól.
A probléma nem az, hogy a szociopata pártelnök megbolondította saját táborát, mely időnként felvonul síppal-dobbal-nádihegedűvel köpködni, és ha lehet, kicsit verekedni is, hanem az, hogy sikerült ezt a stílust rákényszerítenie politikai ellenfeleire is.
Ma már ők is azt hiszik, hogy az a politizálás, mikor hasonló stílusban próbálunk támogatókat szerezni, vagy ellenfeleink ellen fellépni, mint ők.
Komolyan mondom, hogy belebetegszem, mikor meglátom Török Zsoltot az utcán óbégatni a két agyilag kihívásokkal küzdő emberi hulladék után, akik a Jókai utcában handabandáznak, de egy érdemi vitára teljességgel alkalmatlanok, merthogy ahhoz az is kellene, ami nekik nincs: ész és vitakultúra.
Pedig a politika nem a konfrontáció, nem a harc, nem a mindenáron győzniakarás műfaja, a politika a kompromisszumok művészete.
Sokan keresik még mindig Kádár sikereinek titkát, esetenként ostoba következtetésekre jutva, felemlegetve az ország eladósodását, mely, ha igaz lenne, akkor ma Magyarország Európa legboldogabb állama lenne, lévén az eladósodottság ma jócskán meghaladja a Kádár-korszak hasonló mutatóját - de a népszerűséget nem ez hozta.
A népszerűség és a sikerek titka az volt, ami miatt Kádárt a kompromisszumok robotosának hívták: az egyensúlykeresés érdekek és elvek között, a szélsőségek kerülése, a folyamatos társadalmi megegyezés és kiegyezés megteremtése a társadalom csoportjai között, a társadalom és a hatalom között.
Amikor a fiatal elfordul a közélettől, akkor ezt hiányolja - a valóságos párbeszédet és a megegyezésre törekvést, harcolni meg nem akar, mert úgy érzi, hogy nincs miért.
Hiszen egyik politikai tábor éppen olyan, mint a másik, meg aztán egy brancs ez, keresztbe-kasul összefonódva, a legkisebb pénz láttán félretéve elveket, ideológiákat, demokráciát – hát ki akar ezeknek a mocskoknak a sakktábláján alparaszt lenni?
Nem csak országos, de helyi szinten is így megy ez.
Mindenféle hivatalokban, testületekben különféle országos és helyi politikusnak nevezett tetvek szívják a nép vérét, élősködnek a pénzén és mellé még urizálnak és nagyképűsködnek is, hatalmukat fitogtatva.
Kádár hajdan azt mondta: én a gyalogosok pártján vagyok, és ezt neki el is hitte mindenki.
Ma már annak a politikusnak sem hisz senki, aki ritka kivételként valóban az ország érdekeit szem előtt tartva akar dolgozni.
Ma egyetlen politikust nem lehet mutatni, akinek társadalmi közmegegyezéssel alátámasztott hitelessége lenne, pedig nem minden politikus tróger, de mégis: a többiek elképesztően alacsony emberi és morális tulajdonságai lehúzzák őket is a sárba és mocsokba, a nép meg védekezik.
Leginkább úgy, hogy kétfelé választja a társadalmat: vannak ők és vagyunk mi, nekünk semmi közünk nincs hozzájuk, nekik meg hozzánk, éljék ők is a maguk életét, minket meg hagyjanak békén.
Ez persze illúzió, de népszerű illúzió.
A fiatal nem ostoba, lát a pályán és véleménye van arról is, amiről az idősebbjének már véleménye sincs, csak beletörődően legyint.
Még egy dolog van: a politikusok minden törekvése dacára a fiatal nem teljesen kiszolgáltatott.
Neki nincs még veszítenivalója, ha megmérgeli magát, könnyen bedobálja a táskába a két farmert, a hat pólót, hat gatyát, aztán már híre-nyoma sincs errefelé.
A diktátorocska meg ott állhat a Hegyeshalom tábla alatt egy zacskó kukoricával és csalogathatja haza őket - gyertek haza libuskáim - bánatosan lesve a delikvensek égnek mutató középső ujját.
A másik dolog, amitől a fiatal úgy érzi, hogy a politika úri huncutság, az a közéleti ismeretek, a saját korának megfelelő közélet hiánya.
Közéletiségre egészen fiatal kortól nevel egy normális társadalom, természetesen figyelembe véve az életkori sajátosságokat.
Mire van igénye a kisgyereknek?
Játékra, - hát akkor játsszunk, de közben együtt döntsük el, hogy ki legyen a bíró, tegyen valaki javaslatot, - Józsika, te mit gondolsz?
Vikike?
És szerinted Zolika, ki lenne a legjobb bíró?
Ferike?
Hát akkor szavazzunk, emelje fel a kezét, aki Vikikét akarja bírónak!
Ki szavaz Vikikére?
És ki Ferikére?
Ezzel már meg is tanítottuk a többségi demokrácia alapvető eljárását a gyerekeknek.
De baj van az általános iskolásokkal meg a középiskolásokkal is, mert a rendszerváltás hősei az úttörőmozgalmat szétverték, az úttörőtáborokat lenyúlták, jutott a vagyonból jobbra-balra, de helyette nem lett semmi.
A cserkészmozgalom halvaszületett csecsemőként büdösködött egy darabig – soha nem feledem szegény jó Sinkovits Imre cserkésznadrágját – ma már gyakorlatilag nyoma sincs.
A KISZ helyett sem jött semmi, pedig az is adott valamiféle közéleti terepet, aki akart, az részt vehetett politikai vitákban is, nemigen voltak tabuk, adott valamiféle összetartozás-érzetet, márpedig erre nagy szüksége van egy fiatalnak, aki koránál fogva tartozni szeretne valahova.  
Nincsenek fórumok, nincsenek csapatok, nincs meg az egy brancsba tartozás fiatalok számára oly fontos érzése.
Kivéve a szélsőjobbot, akik egyébként is szerencsések, mert a fiatal fogékony a radikalizmusra, meg aztán hazaszerető is, így igen könnyen félrevezethető, lelkesíthető, radikalizálható.
Jobb helyeken a politikusi utánpótlást a pártok ifjúsági szervezetei adják, ahol a jelöltek meg tudják mutatni oroszlánkörmeiket, a magyar baloldalon inkább a családi hagyományok – és kapcsolatok – dominálnak.
Egy-egy jellegzetes névről az idősebbeknek azonnal beugrik a hajdan magas beosztásban dolgozó apuka vagy nagybácsi, a jelenlegi politikában tevékenykedő apuka, ami talán nem baj, ha tehetség is párosul hozzá, de tovább erősíti a mai pártok amúgy is túltengő belterjességét.
Ma az országos kitekintés leginkább az, hogy mit mondtak a szomszéd irodában, ettől csak a szegény pártokat kíméli meg a sors.
Szóval kellenének ifjúsági szervezetek jobbról-balról egyaránt, kellene a fiataloknak gyakorlóterep, és ha egyszer valamilyen csoda folytán kormányra jutna a demokratikus oldal, akkor az etika és a hittan tantárgyak fele óraszámában állampolgári ismereteket kellene taníttatni.
A mai gyerekeknek fogalmuk sincs a plurális képviseleti demokráciáról, a pártok szerepéről, a többség-kisebbség viszonyáról, fékekről és ellensúlyokról, hatalommegosztásról, állam és egyház szétválasztásáról – mindközönségesen a demokráciáról.
Ők a mai viszonyoknak megfelelően uralomban gondolkodnak – demokrácia az, ha én mondom meg a frankót.
Nagyon nagy baj ez, mert ez a szemlélet ágyaz meg az önkényuralomnak, a fasizmusnak, az egyre virulensebb nácizmusnak.
A fiatalok a jövő.
Aki őket meg tudja szólítani, maga mellé tudja állítani, annak nyert ügye van.
De ehhez tudni kell, milyen országot szeretnénk kínálni nekik.
Úgy tűnik, a baloldal nem nagyon akar nyerni, pedig a fiatal hálás azért, ha figyelnek rá, ha kikérik a véleményét, merthogy az ország az övék.
Nekünk csak vigyázni kellene rá, míg ők át nem tudják venni, hogy onnantól majd ők vigyázzanak rá, míg a mai óvodások fel nem nőnek.
Szép feladat, kár lenne elrontani…

:O)))