Meg még egy kis apró a folyó költségekre, - hogy mennyi, arról nincs hír.

Négymilliárd forint, nem kis pénz, legalábbis annál sokkal több, hogy kiszórjuk az ablakon.

Persze mindjárt más a helyzet, ha ezt a jó uralkodó adja jutalmul és jövőbeni szolgálatokért hű alattvalóinak, kik testben ugyan elszakadtak a hazától, de lélekben annál inkább magmaradtak a magyar állam hű hívének.

Márpedig a magyar államot ma Orbán Viktornak hívják, hiszen ő is bátran kijelentheti a Napkirály nyomán: l' etat c'est moi.

Magyarország népessége ugyanis ma két határozottan elkülöníthető részre osztható, van ez az egy, aki elmondhatja magáról, hogy az állam én vagyok, és van a többi kilencmillió kilencszázkilencvenkilencezer, aki szintúgy bátran elmondhatja magáról, hogy az állam felkopik.

Mindenesetre a Vezér alapítványt tett az Egyesült Államokban, merthogy ott a legnagyobb a szükség - ahol nagy a szükség, közel a segítség, mint tudjuk.

Meg aztán itthon alapvetően már minden rendben van, a nem evilági életre való, a Lázár-skála legaljáról is kifagyott népeket az önkormányzatok majd elföldelik, a polgármester meg a jegyző megássa a sírt, merthogy pénzek felett nemigen rendelkeznek lassan, de övék marad a dicsőség!

Amerikával már úgyis kiváló a viszonyunk, hiszen – ne feledjük – a Vezér ámerikai díszdoktor, azt is valamelyik befolyásos magyar intézte el neki, belelökve Amerikát is egy olyan helyzetbe, melybe mi Mohhamad Reza Pahlavi Sahinsah díszdoktorrá avatásával manővereztük bele magunkat, - éghetett aztán miatta a pofánkról a bőr…

Mindenesetre az biztos, hogy az ámerikai magyarok vélelmezett hangadói tudni fogják a dolgukat a választások előtt, dejszen igazuk is van, ki lenne alkalmasabb magyar miniszterelnöknek, mint az, aki odatol nekik tizenötmillió dollárt?

Ha nekem tolná ide azt a lóvét, meglehet én is kicsit szebbnek látnám azt a randa, züllött alkoholistára emlékeztető pofáját, ennyiért mondjuk valahová Danny DeVito és Bajor Imre közé helyezném el, azzal, hogy Bajor Imre azért sokkal rokonszenvesebb…

Valamiért igen gyorsan kellett ez a pénz, hiszen a Magyar Közlöny csütörtöki számában megjelent kormányhatározat 3,88 milliárd forint átcsoportosítását rendeli el a rendkívüli kormányzati intézkedésekre biztosított keretből az alapítvány létrehozásának és működési költségeinek finanszírozására. Az azonnali hatályú átcsoportosításért Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter felel, az elszámolás és a fel nem használt pénz visszafizetési határideje 2013. június 30.

Ha azt mondjuk, hogy a hazai viszonyokat követve húsz százalékot kell ebből a pénzből visszacsorgatni, akkor abból már kifut egy szerény villára való, ha esetleg gyorsan kell felkötni a nyúlcipőt – Dél-Amerikában meg olyan kedves helyek vannak még ma is.

Igaz, a jégcsákányt arrafelé koponyalékelésre használják, de azért ne tévesszünk léptéket – hol van egy Bajnai Sztálinhoz képest és akkor még az Orbán a- Trockij relációt meg sem említettük, ugye.

Körülbelül százötvenezer magyarul beszélő honfitársunk él az Egyesült Államokban, a pénz nekik szól, persze nem egyenlő arányban, mert a vastagját majd az okosabbja kapja, az absniclit meg azok, akiknek a hazaffyság többet ér, mint a pénz.

Nem mondom, hogy nem lenne itthon helye ennek a négymilliárdnak, lehetne belőle például valamelyik belvárosi használatom kívüli kórházban hajléktalanszállót létrehozni, lehetne a rászoruló hajlékosoknak téli tüzelőt venni, be lehetne vezetni esetleg a gázt az ócsai hitelgettóba, de nem, nekünk ezt a pénzt a diaszpóra magyarsága nemzeti identitásának és a nemzeti összetartozás kötelékeinek erősítése céljából' kell a Dunába hajigálnunk.

Nem mondom, ha annyira gazdagok lennénk, mint amennyire nem vagyunk azok, akkor megengedhetnénk magunknak, hogy minden amerikai magyarnak vegyünk egy-két libát karácsonyra, nade most?

Mikor stadionokra is alig futja?

Vagy a Buggyant komolyan gondolja azt, hogy bárakárhány külföldön élő magyar meg tudja menteni bánatos életművét, a neofeudális Magyarországot?

Ugyan…

Elfogadom, megtévesztő lehet, hogy ezidáig bármit csinált, semmi következménye nem volt, de valóban komolyan hiheti, hogy ez a végtelenségig menni fog?

Hiszen a rugót is össze lehet nyomni egy pontig, de aztán visszarúg – attól rugó.

És minél jobban összenyomják, annál erősebben csap vissza, márpedig egyetlen ember sem fog felülni New Yorkban vagy Bostonban a repülőre, hogy megvédje őt.

Itt verik fejbe majd a hólapáttal, ott legfeljebb sajnálkoznak, de ott sem mindenki, hiszen a mai fiatal nem lelkesedik az önkényuralomért.

Hogy mit hisz az átlagamerikai, az nagyrészt közömbös, és ha azt hiszi , hogy az amerikai vezetés az ő bértollnokainak fog hinni, hát ebben is téved.

Ez azért már a kapkodás jele, - olyan, mint amikor a háziasszony a lábas aljáról kaparja ki a vendégeknek a vacsorát – kényszermegoldás.

És egyre több tekintetben mozog a mi Lánglelkű Vezérünk kényszerpályán.

És egyre rövidebb neki az út és az idő a kényszerzubbonyig…

:O)))