pupublogja

pupublogja

A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz

Ravasz, ravasz...
Pedig János esztergomi érsek nem is volt szakszervezeti korifeus, és mégis...
Ami pedig Gertrudist illeti, az összes vonatkozó történelmi forrás tagadja, hogy rászolgált volna rettenetes sorsára - ez viszont eltérés a mai helyzethez képest, mint ahogy Pukli István se egy Bánk bán.
Igaz, a történészek szerint a végzetes kardcsapás egy volt főbíró lelkén szárad, de bizonyára megelőzte ezt néhány tüntetés, meg a lázadók egymás közötti torzsalkodása, aztán mire lecsengett a dolog, a fele társaság elvesztette a fejét.
Ma még nem történt semmi, de a résztvevők túlnyomó többsége már elvesztette a fejét és bánatosan keresi a kivezető utat, jóllehet az egyirányú utca, amelyikbe Pukli igazgató beleterelte őket nem mondható egy bonyolult labirintusnak.

Mindenesetre egy lázadás halála, ha a résztvevők nem mutatnak kifelé egységet, mert ellenfeleik a legkisebb résbe is azonnal beletolják a feszítővasat, belecsepegtetnek egy kis savat, esetleg olvasztott arannyal locsolgatják, csak táguljon az a rés, roppajon az egység, öljék egymást a résztvevők, hogy lehessen már megint nagyokat röhögni az impotens értelmiségen.
Természetesen egy feladatot sokféleképpen fel lehet fogni, szakszervezeti vezetőként is van egy békésebb, mindenáron megegyezésre törekvő irány, meg egy másik, amelyik nem retten vissza a nyílt konfrontációtól.
Nem lehet egyértelműen állást foglalni abban, hogy melyik módszer a jobb, csak az a baj, hogy a megegyezéshez a két fél azonos szándéka kell, tehát mindkettőnek megegyezésre kell törekedni.
Van ebben az országban ember, aki el tudja képzelni Orbánt, amint éppen kompromisszumot köt a társadalmi béke érdekében, vagy visszavonul, mint tette Gyurcsány a vizitdíjas népszavazás esetén?
Nem hiszem, hogy ilyen ember lenne, ha meg mégis, akkor annak más, súlyosabb bajai is lehetnek.

A szakszervezeteknek az lenne a dolga, hogy felismerve a heléyzetet meneteljenek előre, mozgósítsák tagságukat, magyarázzák el a kialakult válság okait, győzzék meg tagságukat és szimpatizánsaikat a követelések indokoltságáról, és ne hagyjanak magukból bolondot csinálni.
Ne higgyék azt, hogy a Pukli igazgató tekintélyén esett csorba őket nem érinti, ne gondolják azt, hogy a megoldás kulcsa a mindenáron való kiegyezés, ha hisznek az igazukban, akkor harcoljanak érte.
Nálunk szerencsésebb országokban a szakszervezetek vezetőit saját tömegeik tolják maguk előtt, a radikális tömegek radikalizálják vezetőiket is.
Nálunk más a történelmi helyzet, itt a tömegek békésen legelészve várják, hogy vezetőik megmutassák, hogy merre van az előre, hiszen azért van kolomp a nyakukban, hogy a többiek követni tudják őket.
Ha a vezetők vacillálnak, ha képtelenek elhatározni magukat, akkor elbizonytalanítják az egyébként is bizonytalan tömegeket.
Úgy nem lehet harcolni, ha békésen tűrjük, hogy kiröhögjenek bennünket, harcolni nem lehet egy félmosollyal a szájunk sarkában, harcolni csak dühösen lehet, és istenemre mondom, ennek a tömegnek ma minden oka meg is van arra, hogy dühös legyen.

Ez ugyanis nem játék, ennek a harcnak a kimenetele meg fogja határozni két-három generáció sorsát, meghatározza, hogy a polgárok köztársasága, vagy a cselédek Magyarországa leszünk.
Ritkán adódik olyan történelmi helyzet, hogy a tanárok érdemben tudják befolyásolni az ország jövőjét, de ez most egy ilyen pont, nem akarok nagy szavakat használni, de történelmi helyzet.
Fe kellene nőni hozzá.
És fel kéne fedezni egy régi-új fogalmat, úgy hívják, hogy szolidaritás.
Ezt először a saját szervezeteken belül kellene követelménnyé tenni, utána pedig az egész szakszervezeti mozgalmat - és a társadalmat - ismét meg kellene tanítani rá, hiszen szolidaritás nélkül nincs győzelem.
Ha pedagógusok mellett kiállnának az egészségügyiek és a szállítási dolgozók szakszervezetei, a nagy kereskedelmi láncok dolgozói, és csatlakoznának a figyelmeztető sztrájkhoz, ha leállna a közlekedés, ha mindenki kiállna a munkahelye kapujába erre az egy órára, majd lefagyna a gúnyos vigyor ezeknek a képéről.

Ezt a harcot - mert ez már harc, gondoljanak bármit is erről a kiegyezésre bármi áron kész szakszervezeti vezetők - nem szabad elveszíteni.
És igen, fel kell arra is készülni, hogy a hatalom fenyegetőleg fog fellépni, hogy helyi szinten is eshetnek sebek, de csak addig, míg a sebesültek mellé nem áll saját kollektívájuk, és ki nem harcolja a rehabilitációjukat.
És ha nem sikerül egyedül, akkor számíthat rá az érdekelt, hogy mellé állnak a megyei, de ha kell, az országos szervezetek is.
Ami itt most folyik, az tulajdonképpen egy oktatási forradalom, egy társadalmi mozgalom, mely érvényre akarja juttatni a tanulók, szülők és pedagógusok érdekeit a fejlődéükben elakadt bűnözőkkel szemben.
Ezt a harcot nem lehet megalkuvások közepette vívni, és lehet, tövényt is kell sérteni, ha a törvény nem ad teret a jogos harag keltette tiltakozásnak.
Gondoljunk bele, milyen vicces lett volna, ha annak idején a Bastille lerombolásához bontási engedélyt kér a nép.
Most éppene ezen folyik a tipródás, pedig a helyzet tulajdonképpen kényelmes.
A sztrájkot nem a szakszervezet szervezi, a polgári engedetlenséget pedig nyugodtan támogathatja, és ha emiatt valakinek bántódása esne, hát az ok lenne a radikálisabb fellépésre.
A tett halála az okoskodás, majd az irodalomtanárok elmagyarázzák, mit kell ezen érteni.

A hó végéig még van idő, ez alatt lenne éppen feladat is, rengeteg,
Egyrészt meg kell találni azt a formát, mely a megmozdulást látványossá teszi, el kell készíteni a kellékeket, ki kell találni a jelszavakat, kikerülhetetlenné kell tenni a média számára a történéseket, tájékoztatni kell a szülőket, és el kell mondani a tanítványoknak is, hogy mi a harc oka, célja és tétje.
Közben azért lehetne kisebb akciókat szervezni, felkeresni a képviselőket, beleértve az önkormányzati képviselőket is.
Lehetne fórumokat tartani a témáról és segítséget kérni az emberektől.
Egyet nem lehet, bizonytalanul totyorogni, mint liba a jégen.

Drukkolok a pedagógusoknak, mindahányunk érdekében.
Drukkolok a szakszervezeteknek, melyek ebből a harcból vagy nagyon erősen kerülnek ki, vagy el lehet dobni őket.
Drukkolok Pukli igazgatónak, aki most szerzi be élete legszebb élményeit és legundorítóbb csalódásait.
És drukkolok Magyarországnak.

Ideje lenne, hogy felemelje a fejét...

:O)))
2016.03.19 10:32

Ajánlott cikkek

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.