A Párválasztóról kellene most írni. Hogy milyen nagyszerű ötlet volt, és a megvalósítás is mennyire sikeres. Még úgy is, hogy a bajnaista anarchisták halfejjel dobálták a székely legények ismeretségét kereső fiatalembereket.

Nekem a nénik tetszettek a legjobban. Szépen ültek, decensen, ahogyan kell. Meg az is igen szignifikánsra sikeredett, hogy Soltész Miklós államtitkár házi sütemény nélkül is rohamosan közelít Selmeczi Gabriella morális mélységeihez.

Azért megjegyzem, van még mit tanulnia: az a halfej-dobálás egy kicsit durva volt.

Erről szerettem volna írni, de most másról kell. Nagyobb horderejű sikereink is vannak ugyanis, minthogy néhány eltévedt néni jól érezte magát a párválasztón. Komolyabb nagyságrendek, mondjuk úgy, az elmúlt három év.

Azt mondják, hogy rosszabbul élünk, mint három éve, de én ezt nem akarom elhinni. Miért is hinném, mi a jó nekem abban, ha elhiszem, hogy kevesebb jut mindenre, mint három évvel ezelőtt.

Inkább megpróbálom azt hinni, hogy most sokkal jobb nekem, mint amilyen akkor volt, amikor még sokkal rosszabb volt. Sikerülni fog, mert csak akarni kell. Bármikor képes vagyok becsapni magamat, és még felállva tapsolok is hozzá.

Lett például egymillió új munkahelyem. Nem vicc, és még csak berúgni sem kellett nagyon. Bárhová is nézek, mindenhol egy új munkahelyet látok. Van, ahol kettőt. Magyarország ma tele van munkahelyekkel. Beváltott ígéretekkel teli a padlás.

Egészen addig, amíg le nem söprik.

A magyar emberek pénzéért harcolunk, mondta Orbán Viktor a parlamentben. Ne adjuk neki oda, dugjuk el előle, mentsük, amíg menthető.

És a nemzetközi tekintélyünk is mekkorát nőtt az elmúlt három évben. Mi mást is tehetett volna, a gyerek is nő, ha csak éhen nem hal.

Szeretnek bennünket, magyarokat, irigyelnek a sikereinkért. Mert mertünk nagyot álmodni. (Milyen jó lesz majd kicsit felébredni!) Keresik a kegyeinket, a magyar diplomácia alig tudja távol tartani az országtól a jelentkező miniszterelnököket, államfőket, királyokat. Mindenki ide akar jönni, a mi miniszterelnökünkkel akar találkozni. Ellesni a titkot, hogyan lehet sikeresnek lenni.

Egy kézfogás a miniszterelnökkel, egy mosoly a Kedves Vezetőtől – szegény Merkel asszony már milyen kevéssel beérné.

A magyar gazdaság valóságos tündérmese. Özönlenek a beruházások, külön államtitkárság foglalkozik a jelentkezők távoltartásával. Egymás lábát tapossák a befektetők, a világ valamennyi multija nálunk fialtatná a pénzét. Mert tudják, hogy itt barátságos a gazdasági környezet és kiszámítható a jogrend. Nincsenek visszamenőleges rendelkezések, állami lenyúlás, zsarolás. Semmi sincs, csak a Nagy Nemzeti Összetartozás. Talpunk egymásba ér, egyetlen barackfa alatt elfér az összes magyar.

Hamarosan talán tényleg.

Jézus meg elmehet a két halával. Nyeretlen kétéves, kismiska ahhoz képest, amit a Kedves Vezető elért.

Most már mindegy, mi választottuk, mi szagoljuk.

Három nehéz év áll mögöttünk, de megérte. (Nem nekünk, de azoknak biztosan, akiknek tele lett a zsebük.)

Nekünk csak a hótökünk.

Kéretik észrevenni, hogy itt van már a Kánaán. Amíg szépen mondjuk, és nem tesszük kötelezővé a jókedvet, meg a bőséget.

Tessék sikeresnek lenni! Elégedettnek, jövőbetekintőnek, bizakodónak.

És mindenki találjon magának párt, mielőtt még mi keresünk neki!