A Washington Postban bírálta Barack Obama elnök nagykövet-kiválasztási gyakorlatát Henri J. Barkey, a Lehigh Egyetem nemzetközi kapcsolatokat oktató professzora, aki demokrata exelnök, Bill Clinton utolsó két évében az amerikai külügyminisztérium politikai tervezési stábjának az egyik tagja volt.

Barkey azzal a pikírt megjegyzéssel kezdi az írását, hogy meglehet, két norvég parlamenti képviselő azért jelölte Edwarsd Snowdent, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség világszerte végzett adatgyűjtési és megfigyelési programjainak a leleplezőjét a Nobel-békedíjra, hogy elégedetlenségének adjon hangot a szégyen miatt, amiért Barack Obama elnök és a Fehér Ház a „teljesen alkalmatlan” George Tsunist jelölte oslói nagykövetnek. Ahogy Barkey írja, Tsunis hülyét csinált magából a szenátusi meghallgatásán, amire nem mentség az sem, hogy Norvégiában amerikai nagykövetnek lenni egy relatíve probléma nélküli feladat.

Barkey ez utóbbi fényében bírálja Obama magyarországi nagykövetjelöltjét, a televíziós szappanopera-producer Colleen Bellt, aki szintén az elnök újraválasztási kampányához gyűjtött pénzadományokat. „Milyen tulajdonságai vannak, amelyek képessé teszik, hogy egy válságban lévő országban legyen nagykövet” - feszegeti vele kapcsolatban a professzor, emlékeztetve, hogy a magyar demokratikus intézményeket komoly fenyegetés éri a kormánypárt (a Fidesz) részéről, és szélsőségesek pedig a kisebbségek ellen fordulnak. Ezért is sajnálatos – folytatja Barkey – hogy John McCain szenátor kérdésére Bell nem tudta megnevezni az Egyesült Államok stratégiai érdekeit Magyarországon.

A professzor szerint a jelölések arra utalnak, hogy miközben például az iráni atomprogramról folytatott tárgyalásokkal kapcsolatban a kormány a diplomácia fontosságát hangoztatja az elnök nem őszinte, amikor azt állítja, hogy a diplomaták fontosak neki. „Vajon Obama fontolóra venné, hogy, hogy Tsunis legyen a tárgyalónk? Persze, hogy nem” – írja. Barkey egyébként nem önmagában a politikai kinevezetteket bírálja, mert ők is remek szolgálatot tehetnek, sőt, akár felül is múlhatják a karrierdiplomatákat, de úgy vélekedett, hogy néhány jelenlegi jelölt a modern verziója a politikai hivatalok árusításának a XVIII. századi Franciaországban. „Akkor az ebből származó jövedelem az állami tevékenység finanszírozására ment, most pedig kampányfinanszírozásra” - fejezi be cikkét a professzor.