Osztályharc a toalettben
A föld vízkészletének csupán három százaléka édesvíz, és ennek a mennyiségnek is a négyötödét a mezőgazdaság használja fel. Vagyis a teljes globális vízkincs alig fél százalékán osztozik több mint hétmilliárd ember. A hozzáférhető édesvízmennyiség többé-kevésbé állandó (illetve lassan csökken, egyrészt a készletek bizonyos hányadának elszennyezése, másrészt a csapadékeloszlás egyenetlenebbé válása miatt), miközben az emberiség létszáma továbbra is növekszik. Alapvetően ez magyarázza, miért válik egyre inkább hiánycikké és stratégiai erőforrássá az ivóvíz.
Önmagában a népszaporulat talán még kezelhető lenne (Afrikában egy család átlagosan 12 liter vizet fogyaszt naponta, ezen a szinten a népességnövekedés még nagyon sokáig nem okoz gondot), a „fejlődő országok” növekedésével viszont a víz nem tud lépést tartani. Az októberi budapesti Víz Világtalálkozón elhangzott egyik előadás szerint a „középosztályosodás” folyamata jelenti a legnagyobb fenyegetést a globális vízegyensúlyra. A szegények kevés vízzel is beérik (illetve nincsenek olyan fogyasztási szokásaik, amelyek jelentős vízszennyezéssel járnának) – a gazdagság egy bizonyos fokán, évi 10 ezer eurós egy főre jutó GDP felett pedig már van tere a környezettudatosságnak, az önként vállalat takarékosságnak és az elhasznált víz megtisztításának. A középosztályba lépés azonban a hétköznapi fogyasztás nagyságrendi növekedésével jár együtt, olyan eszközökkel, mint a mosógép (esetleg a mosogatógép) és persze a vízöblítéses vécé: ezekkel az új igényekkel a bolygó képtelen lépést tartani.
Hogy Afrikánál maradjunk, ott az új középosztály – az Afrikai Fejlesztési Bank szerint – azokat jelenti, akik vásárlóerő-paritáson mérve napi 2–20 dollárt költenek. Ez nem tűnik soknak, de például a vízfelhasználás szempontjából ég és föld a különbség a kis igényű falusi közösségek és a középosztálybeli afrikaiak között. A kontinens lakosságának bő egyharmada, nagyjából 330 millió ember tartozik ez utóbbi kategóriába (tíz éve még csupán az afrikaiak negyede volt – helyi viszonylatban – középosztálybeli). Hasonló folyamatok játszódnak le Ázsiában és Dél-Amerikában is, azzal az Európából ismert kísérőjelenséggel, hogy a fogyasztás jóval előbb nő meg, mint a víztisztítás volumene és hatékonysága.
A vízfogyasztásban nemcsak a földrészek között, de az EU-n belül is hatalmas eltérések vannak. Elég emlékeztetni arra, hogy még Magyarországon is akadnak olyan iskolák, ahol nincs angolvécé (és olyan települések, ahol csak a tehetős kevesek kiváltsága a vízöblítés). És arra, hogy egy bizonyos észak–déli, illetve kelet–nyugati törésvonal túloldalán továbbra is a guggolós-gravitációs megoldás számít általánosnak. Ez önmagában is megkérdőjelezi, hogy lehet-e a toalettek túlzott vízhasználatát brüsszeli szabványokkal kezelni.
Arról nem is beszélve, hogy – ha már mindenképpen a vécétartály problematikáját veszik napirendre – nemcsak az egy-egy öblítéskor elhasznált vízmennyiséggel, hanem a tartályok élettartamával is volna mit kezdeni. Egy ideje itt is megjelent az élettartam-marketingnek, illetve tervezett elavulásnak nevezett irányzat, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy-egy filléres, de nehezen pótolható és a különböző típusok között nem csereszabatos műanyag alkatrész elfáradása/eltörése miatt négy-öt évente az egész tartály használhatatlanná válik, és cserére szorul. Márpedig egy új öblítőrendszer legyártásának, szállításának és szerelésének ökológiai lábnyoma összemérhető négy-öt évnyi vízhasználattal. Ha tehát az EU-t valóban a föld jövője – és nem mondjuk a szaniterpiac stagnálása – izgatja, akkor a vécétartályok tudatos „lebutításával” is kezdhetne valamit: a környezet ez utóbbit is meghálálná.
