1.

A közmédia ugyanis nem az övé. Hanem a népé. Az egész népé. A cseh polgár ráadásul nemcsak a közmédiától, hanem a kereskedelmi tartalomszolgáltatótól is elvárja, hogy éber tekintetét a közszolgákon tartsa. Mert tisztában van azzal, hogy a törvényalkotói és a végrehajtói hatalommal átmenetileg felruházott emberek is esendők, akik érdekből vagy kényszerből hajlamosak visszaélni pozíciójukkal.

A cseh polgár hisz abban, hogy a hatalom sötét oldala féken tartható. S tudja, hogy erre egyetlen eszköze van: a nyilvánosság. Tisztában van azzal, hogy az alkotmányos intézmények, a politikai, gazdasági, társadalmi elitek munkájáról csak úgy kaphat objektív tájékoztatást, ha a közmédia egyetlen pártideológia irányába sem kötelezi el magát. Ez a követelmény a jobban működő állam reményét is magában foglalja.

A cseheknél a pártfüggetlen közmédia nemzeti érték. Ezzel mérik törékeny demokráciájuk ellenálló képességét a fundamentalizmusokkal szemben. A cseh közmédia nemzeti önvédelemnek nevezi a neofasiszta és neobolsevik radikalizmusok tagadását, miközben mindennapi csatákat vív az egyébként törvénytisztelő tradicionális polgári rasszizmussal és nacionalizmussal is. A közmédia pártideológiai semlegessége az egyik legfontosabb szavatolója a csehek politikum iránti elkötelezettségének. A cseh demokratikus közmédia nemcsak a törvény biztosította politikai semlegességéből, hanem a magas szintű szakmai felkészültségéből és szolidaritásából meríti legitimitását. Sosem züllött a kormány propagandaeszközévé.

2.

Kísérletek persze akadtak. Václav Klaus például azt akarta elhitetni, hogy a közmédiának kötelessége az ő miniszterelnöki értékrendjét szajkózni, s közben megpróbálta leállíttatni pártfinanszírozási módszereinek leleplezését, vagy legalább azt elérni, hogy az oligarchákkal kötött nemzeti szövetségét a közvélemény megértse és elfogadja. Nemzeti érdekből.

Csakhogy Klaus erkölcsi relativizmusára és manipulatív ténykedéseire nem az elfojtás, hanem a „Napvilágra mindent!” volt a közmédia válasza. A sajtó köznevetség tárgyává tette a nemzetvezér kategóriáját, s azóta is iróniával viszonyul ehhez a fogalomhoz.

Klausszal ellentétben Václav Havel tudatosan kerülte, hogy magát a nemzettel azonosítsa, s közben akkora nemzeti nagysággá nőtte ki magát, mint Szent Vencel, Husz János vagy T. G. Masaryk. Ma ők négyen jelentik a haladó cseh nemzeti tradíció alappilléreit, négy európai jelentőségű reformátor, akik saját nemzetük fejlődését egyedül a tágabb európai térben és műveltségben tudták elképzelni.

Havelnek, mint eredeti politikai gondolkodónak, eszébe sem jutott, hogy akár társadalmi, akár kulturális, akár politikai narratívájában kisajátítsa magának a cseh nemzetet – a nemzeti identitást mégsem banalizálta soha. Csak éppen tudta, hogy a posztmodern utáni Európa legkártékonyabb vírusa a nacionalizmus.

Havel önmagában hordozta a nemzeti érzést, s nem deklarációkkal és szlogenekkel kapcsolódott hozzá, mint valamilyen mitikus külső entitáshoz. Önmaga tudatos birtokosa volt.

3.

Napjainkban Milos Zemanban éledt fel a közmédia becserkészésének kényszere. Neki sem fog sikerülni, mint ahogy a bársonyos forradalom óta senkinek, egyetlen auto riter politikusnak sem sikerült leigáznia a közmédiát. A hatalom sötét lelkű birtokosai félnek a nyilvánosságtól, s valamiféle centralizálására vágynak, olyan akolra, amelyben a tartalomkészítők az ő elképzeléseik szerint festik nemzetiszínűre a világot. És ördögnek az ellenzéket, akit és akiket csak akar.

Vladimír Meciar vadprivatizációja államon belüli államot akart kiépíteni a nemzetmentő hejszlovákoknak, az állami vagyon átrendezését körbebástyázta szlovák holdingokkal, szlovák nemzeti bankokkal, titkos és igazságszolgálati struktúrákkal, s mindezt a közmédia volt hivatott erkölcsileg elfogadtatni.

A meciari rezsim Európa-ellenességet és nemzeti függetlenséget hirdetett, a szegénység felszámolását ígérte, szlovák Svájcot – s e jól hangzó szlogenek takarásában ő és csapata mindent lenyúlt, amit csak lehetett. Közben – a közbeszéd szerint a rezsim – elraboltatta a tiltakozó köztársasági elnök, Michal Kovác fiát, s e törvénytelenség egyik titkosszolgálati tanúját, nyilván valakinek az utasítására, meggyilkolták. Mindez csak a csúcsa annak a sötét hatalmi piramisnak, amelyben a „szlovák gondolat” évekig létezett. A nemzetvezér mégis megúszta, mert máig nem találtatott annyi szavazat, amennyi az önmagának amnesztiát adó Meciar abszurd elnöki rendeletét semmissé nyilváníthatná a szlovák parlamentben. Hogy miért nem? A leggyakoribb ellenérv az, hogy a szlovákság szégyene lenne, ha a modern Szlovákia alapítóját börtönbe zárnák. Sokak szerint viszont éppen az a nemzeti szégyen, hogy nincs elég erkölcsi kurázsi a bebörtönzéséhez. Szlovákiában annyira gyenge a jogállamiság eszméje, mint amennyire erős a nemzeti dicsőségről handabandázó politikai bűnözőkkel szembeni megértés.

4.

A csehek többsége úgy gondolja, a közmédiának pártsemlegesnek kell maradnia, máskülönben a cseh társadalom mentális berendezkedése egyik napról a másikra képes a fentiekhez hasonló történeteket produkálni. Sőt a meciarinál is borzalmasabbakat. Ezt kínálja a demokráciára éretlen Közép-Európa antikulturális hagyatéka, negatív öröksége. A cseh média szerint elrettentő példa erre az orbáni Magyarország. Nem kell több, mint kétharmados fölénnyel megnyerni a parlamenti választásokat, s a politikai, gazdasági és társadalmi teljhatalom megszerzésére irányuló törekvéseket átitatni a nemzeti igazság diskurzusával.

Milos Zemant a kolbászos, fasírtos, alkoholos, népieschkedő okoskodásai és németellenes attitűdje juttatta elnöki székbe. A cseh média a zemani önkényeskedést érzékelve azonnal összezárt, mert felelőssége arra kötelezi, hogy nevén nevezze a modern cseh államiságot veszélyeztető hatalomösszpontosító konstellációkat – az ilyen törekvések ugyanis a félfeudális, fasisztoid és bolsevik reminiszcenciákból táplálkoznak, s oda sodorhatják az országot, ahová senki sem akarja: a szakadék peremére.

A cseh közmédia nemhogy együtt él a cseh társadalommal, az őbenne lakozik. Ez teszi hitelessé, ezért működhet a népszuverenitás elvén alapuló választójog megbízottjaként. Az államot birtokló közösség nevében kötelessége számon kérni a liberális demokrácián alapuló jogállami értékek, az írott és íratlan szerződések betartását. S mert nem csupán az alkotmányos tényezőket, a köz- és magánintézményeket, hanem az állampolgárt (azaz önmagát) is számon kéri, a cseh közmédia nemcsak politikai, hanem kulturális kategóriát is jelent.

Erkölcsi kódexében az alkotmányosság védelme, a közpénzekkel manipuláló korrupt politika és vállalati gazdálkodás leleplezése is szerepel. A cseh közmédia nem ismer érinthetetlen politikust, pártot, igazságszolgáltatót vagy meggazdagodott embert, vállalkozót, nem tiszteli a szent teheneket. A vezért végképp nem. Annál inkább becsüli a tudást, az innovációs képességet, az elért eredményeket. Műsoraival, tartalmaival felméri, átvilágítja az emberi lét kiszolgáltatottságát, a civilizáció csapdáit, a társadalmi láthatatlanságba száműzött szegényeket, nem kevésbé a nagy nemzeti hazugságokat és önbecsapásokat. Hathatós oktatás-, művészet- és tudománypártoló.

Számára alapvetően az emberi szabadság, a szakmaiság kultúrája, a tudás a tét. S a tágulva szűkülő világban minden állampolgár sorsa. A kisemmizetteké is. A cseh médiában föl sem merülhetne az a dilemma, amely Illyés Gyulát gyötörte, amikor az anyagi, szellemi és érzelmi nyomorban élő puszta embereit képtelen volt a magyar nemzet tagjaiként azonosítani. A cseh média nem gondol többet a nemzetről, mint amennyit az mutat önmagáról. És senkit nem zár ki belőle. Arra törekszik, hogy a cseh nemzetet felmagasztaló sztereotípiákról és hamis identitásszerkezetekről lekaparja a hazug rétegeket.

5.

Legutóbb például arról generált vitát, visszaélt-e államfői felelősségével Eduard Benes Csehszlovákia szudétanémetek által lakott területeinek Németországhoz csatolása előtt és utána. A történet, mai szemmel, egyértelmű: megfutamodásával átadta a terepet a náciszolga cseh politika sovinisztáinak. A kollaboránsoknak. Norvégiával ellentétben Benes nem rendelte el az ország aranytartalékának kimenekítését az Egyesült Államokba, 45 tonna aranyat hagyott a német birodalomra. Nem romboltatta le a világ negyedik legnagyobb fegyverexportőrének hadigyárait, így azok is a nácizmust szolgálták, nem is beszélve a csehszlovák hadsereg teljes felszerelésének és munícióinak átadásáról. Mindent felkínált nekik.

A dánok, a norvégek, a finnek nem, illetve csak apró részeiben fogadták elHitler feltételeit. Mert mertek ragaszkodni demokráciába vetett hitük méltóságához. A nácik elől kimenekítettek az országból, amit csak lehetett, természetesen a zsidó származású állampolgáraikat is. A lengyelek kiállását hadd ne említsem, áldozathozataluk feledhetetlen. A magyarok? Kizárólag a magyarok lakta területek visszaszerzésének lidércét követték. Demokráciájuk sem volt, csak fájdalmuk, ami semmit sem ér a geopolitika piacán. A benesi megoldás demokráciához méltatlan kapitulációt eredményezett. Nemcsak gazdaságit, erkölcsit is. A demokráciáért való kiállás joga és méltósága szenvedett sérelmet általa. Máig érezhetőt.

E konklúziót hallván napjaink cseh politikusai közül többen felhorkantak, köztük Václav Klaus is, aki a Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier által 1938 szeptemberében aláírt müncheni szerződést a csehszlovák történetírás kliséjének megfelelően a Nyugat árulásának tartja. A franciák és a britek naiv megbékélési politikája valóban elárulta Csehszlovákiát, ami Hitler megerősödéséhez vezetett, de a csehszlovák demokráciát nem a külföld, kizárólag maguk a csehek árulhatták el. Gyáván, meghunyászkodva és megfutamodva. Jelenleg itt tart a vita. A klisék átformálásához idő kell. Nagyon sok idő. Na meg tudás, kurázsi, bátorság. És objektív média.

6.

A demokratikus jogállam játékszabályait leginkább a regnáló hatalom, maga az állam szokta eltorzítani – például úgy, hogy elhallgattat közösségeket, intézményeket, s fortélyos törvénykezéssel egzisztenciálisan is ellehetetlenít ellenzékinek vélt struktúrákat, ellenzéki személységeket és másként gondolkodókat. Elbocsát, kirekeszt, kirúg, ellehetetlenít. A cseh közmédia tudja ezt, ezért is védelmezi saját éberségét. Szinte napirenden.

Napi gyakorisággal követem a cseh, a szlovák és a magyar csatornák, adók politikai műsorait. Egyedül a cseheknél nem érzékelem a média opportunista pozíciókeresését. Egyedül ott érződik, hogy a „szabad cselekvés” élő fogalom, s nem pártideológiai érdek vezérli a vitavezetőket és a szerkesztőket, hanem a nyilvánosság tisztelete. Azaz: a demokrácia és a szabadság védelméért folytatott permanens objektivitásra törekvés. Ahol ez hiánycikk, mert képtelen volt létrejönni, s ami létrejött, azt is szétzúzták, ott mismásolás van. Úgy is mondhatnánk: sötétség. Mint a fasírtban. (Hajnóczy Péter: Parancs. Kádárkorszak.)

7.

Egy nemrég elfogadott cseh törvény közmédiaként határozza meg a közpénzből finanszírozott városi és regionális tartalomszolgáltatókat is, mivel azokat az eddigi gyakorlat szerint a polgármesterek és a választásokon többségi képviseletet szerzett pártok kizárólag önmaguk és ideológiájuk fényezésére használták, s ellenvéleménynek, kritikának csak tessék-lássék adtak helyet, ha egyáltalán. A nyilvánosság nyomására a cseh törvényhozás belátta, lépnie kell, s a regionális és a helyi médiát is pártsemlegességre kötelezte. A pártoskodó helyi kiskirályok nem örültek a törvénynek. Ettől kezdve egyeztetniük kell az ellenzékkel a felületről, a tartalomról, a műsoridőről, s ez az ő számukra megalázó. Egy kisvárosi keresztény párt képviselőjének szájából az is elhangzott egy rejtett kamerás felvételen: „Miért kell vidéken demokráciára játszani?” A kétszínűségnek ez a nyelve a sunyi demokraták nyelve. Pökhendi, érthető és virulens nyelv.

Mi tagadás, nehéz elhinnem, hogy a vidéki cseh közmédia bírálni fogja a polgármester lépéseit, számon kéri a képviselő-testület ígéreteit, s urambocsá, nyilvános vitát indít, ha egy döntés előkészülete során úgy véli, az visszavetheti településük és régiójuk fejlődését. Tudniillik a regionális televíziók és újságok szerkesztőit és munkatársai az önkormányzat fizeti, és mindenekelőtt azért, mert hithű pártkatonák. A törvény valóban demokratikus, annak ellenére, hogy a realitásoktól távoli elvárást fogalmaz meg. Helyi szinten ugyanis általában a kiskirályok irányítanak, a politikum tere pedig regionális, helyi szinteken is az erőszak és a gyűlöletbeszéd terepe lett. S ez alól Csehország sem kivétel. Szlovákia sem. A magyar közmédia ethosza pedig olyan, amilyen. Szolgalelkű. S amíg a magyar közmédiában dolgozó pártszolgákban nem érik meg a gondolat, hogy a hitehagyottság felszabadító is lehet, ilyen is marad. Vagy tenni kell azért, hogy a demokratikus jogállamiság eszményének magyarországi választási győzelme közelebb segítse őket az aposztázia felszabadító érzéséhez. Amiről kivált a meciarizmushoz hűtlenné lettek tudnának hitelesen mesélni. Csak hát őt hallgatnak, s gondolni sem merem, hogy a szégyenükben. Mert rosszul gondolnám.

UI.

Közmédiájukért szívemből irigylem a cseheket. Számtalan kifogásolhatóság közepette is képes az elfogulatlanságot mint mértéket alapértékként prezentálni. Ezzel tett elfogulttá, szerzett meg magának. Minden napi gyakorlata azt sugallja, amit cikkem végkifejleteként ajánlok megfontolásra a magyar politikai és társadalmi vitrin szereplőinek és csodálóinak. Egy Pál apostolt parafrazeáló gondolatot: Legyetek egymás alárendeltjei a jogállam iránti tiszteletből.

Ámen.

Milos Zemannak tetszik, amit lát