Orbán Viktor miniszterelnök mondta mindezt értő közönség előtt Tusnádfürdőn, körültekintően felidézve az 1929–33-as világgazdasági krízist, amit az államok valóban keresletélénkítéssel és munkahelyteremtéssel kezeltek – többé-kevésbé sikeresen –, de elfeledkezve a szocializmus építésének magyarországi évtizedeiről, amikor rövid fellendülések és hosszú válságok követték egymást annak ellenére, hogy mindenkinek volt munkája.

Nem az olykor füllentgetésbe átcsúszó kreatív valóságértelmezésbe kellene most belekapaszkodni (aki az utóbbi időben rendszeresen hallgat Orbán-beszédeket, megszokhatta, hogy sokszor az elhangzó állítások ellenkezője sem igaz), hanem inkább a miniszterelnöki pozicionálásba: vannak ők, ott Európában, és vagyunk mi, egyedül képviselve a másik oldalt. Konzekvensen mást mondunk és mást csinálunk, mint amit a többiek helyesnek gondolnak, de azért elvárjuk, hogy egyetértsenek velünk, és tudjuk, hogy ez be is következik, mert nekünk van igazunk.

Képzeljük el, hogy besétálunk a kocsmába, ami néhány éve már a törzshelyünk, majd a pultnál rendelés helyett képen töröljük a kocsmárost, sértegetjük a feleségét és a többi vendéget, ezután pedig frissen fejt tejet rendelünk, és amikor nem kapunk, beírunk a panaszkönyvbe a rossz kiszolgálás miatt. Ami utána következik, azt interpretálhatjuk úgy, hogy „két felfogás létezik, vannak ők, és vagyunk mi, magányosan a másik oldalon”. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a véleménykülönbség megosztja az ivó közönségét – de azért aligha csodálkozhatunk, ha végül kipenderítenek az ajtón. Ám ez csak az elméleti megközelítése a problémának, nézzük inkább a gyakorlati oldalt: a tényeket, amelyeket, ha csak nem hívnak minket Orbán Viktornak, kénytelenek vagyunk tiszteletben tartani.

Azt mondja a miniszterelnök, hogy azért megyünk szembe Európával, mert végre a saját lábunkra szeretnénk állni: gazdasági önrendelkezést akarunk, hogy a saját –anyagi, humán, környezeti – erőforrásaink felhasználásáról mi magunk dönthessünk. „Ma ez a kérdés a nemzetstratégia első számú kérdése ismét Magyarország számára. Érthető nyelvre lefordítva: haszonélvezői vagy kárvallottjai leszünk-e annak az átalakulásnak, amelyről az első állításom során beszéltem” – így fogalmazott a miniszterelnök, hozzátéve, hogy a XX. századi történelem Magyarországot egy szétszórt nemzetté tette, de ő most éppen azon van, hogy a széthullott kévét egybekösse. Ezt egyelőre igen karcsú eredménnyel teszi. Már vagy félmillió polgártársunk keresi a megélhetését odakinn, és sokkal többen vágynak vagy készülnek rá, hogy a határainkon túl dolgozzanak vagy tanuljanak.

A vidéki városban, ahová rokoni szálak kötnek, a helyi kétnyelvű elit gimnáziumban eddig egyáltalán nem volt téma a külföldi továbbtanulás: évente osztályonként egy-két diák választotta ezt az utat. A most érettségizni készülő évfolyamnak már több mint a fele nyugati diplomát akar – és persze jellemzően nem a butábbak. Ez is szétszóratás, méghozzá a legkártékonyabb fajtából: egy teljes generáció legtehetségesebb, legkezdeményezőbb tagjait veszítjük el éppen, méghozzá önként, minden kényszer nélkül. Figyeljük meg, milyen bőszen ostorozza a kormányfő az USA-t és Németországot az agyelszívás miatt – egyetlen szót sem pazarolva arra a kis európai államra, amely saját maga zavarja el otthonról a tanulni vágyó fiataljait keretszámcsökkentéssel, tandíjasítással, főiskolabezárással, a röghöz kötés fenyegetésével.

Lássuk most már, hogy néz ki ez az „ők és mi” a gyakorlatban, azaz hogyan viselkednek azok az országok, amelyeknek tényleg sikerült a (majdnem) lehetetlen, és a saját hajuknál fogva kiráncigálták magukat a mocsárból. Túl sok példát ugyan nem találunk – leszakadó vagy stagnáló országból jóval több van Európában, mint fölemelkedőben lévőből –, de ebben az esetben nem az egy és a sok, hanem a nulla és az egy között van a minőségi különbség (tudniillik ha egyvalaki meg tudja csinálni, akkor van rá bizonyíték, hogy sikerülhet). Egyetlen dolgot állíthatunk biztosan: Európára támaszkodva nagyon keveseknek sikerült a mutatvány, Európával szembefordulva viszont senkinek. Izland lakosságának nem az EU-t és az IMF-et, hanem a saját korrupt, kizsákmányoló és felelőtlen elitjét kellett elzavarnia ahhoz, hogy megússzák a válságot. (Az unióba ugyan nem léptek be, de Brüsszel és a Valutaalap segítségét igencsak igénybe vették a kilábaláshoz).

Finnország pedig azt mutatta meg nagyon plasztikusan, hogy egy méret, népesség és gazdasági súly alapján „kishatalomnak” számító országból hogyan lehet történelmi léptékkel pillanatok alatt példaképpé válni. A finnek (először saját, majd egyre inkább uniós forrásokból) felépítették Európa legjobb oktatási rendszerét – az óvodától az egyetemekig –, amelyben az állam a legkisebb településeken is ugyanazt a színvonalat és infrastruktúrát biztosítja minden gyereknek. (Csak egy példa arra, ami ott jól működik, nálunk meg sehogy: a finn diákok rendkívül nagy szabadságot élveznek a tananyag összeállításában, vagyis nagyjából mindenki azt tanulja, amit szeret. Ebből adódóan a finn iskolákban sokkal kevésbé vannak fegyelmezési problémák: a diákokat leköti a tananyag, a tanulás nem kényszer, hanem lehetőség a sikerre és a boldogulásra. És nagyon odafigyelnek rá, hogy minden gyerek több önbizalommal távozzon a végén, mint amennyivel az elején beült a padba. Mondhatjuk, hogy ez a szélsőséges liberalizmus nem vezet sehova, csakhogy az ottani tanulók sorra nyerik a nemzetközi tanulmányi versenyeket, és felnőve az életben is elég jól boldogulnak.) Az innovációs ráfordításokat pedig az elmúlt húsz esztendőben soha, a legvadabb válságévekben sem engedték a GDP 2 százaléka alá, amiből nemcsak az egyetemi és egyéb kutatóhelyek profitáltak szépen, hanem a finn ipar is – többek között ennek köszönhető, hogy az ország nem állt fejre a Nokia megzuhanása idején.

Ha innen nézzük, Magyarország nem „Európához” képest csinál mindent másképp, hanem azokhoz az európai országokhoz képest, amelyek a közelmúltban sikeresen kezelték vagy kerülték el a válságot. Elméletileg nem kizárt, hogy ki lehet kecmeregni a bajból K+F helyett közmunkával, az oktatás és az egészségügy rendbetétele helyett a humán szféra leépítésével és az „emberi tőkébe” történő befektetések drasztikus megkurtításával, a társadalmi részvétel és a sajtó megerősítése helyett a politikai privilégiumok érintetlenül hagyásával (sőt megerősítésével), a helyi gazdaság támogatása helyett az erőltetett iparosítással és az oligarchikus, monopolisztikus struktúrák pénzelésével – csak éppen egyetlen európai állam sincs, amelynek a példája ezt bizonyítaná.

Hogy milyen gyenge lábakon áll Orbán érvelése, és milyen vaskos hazugságok kellenek ahhoz, hogy valahogyan állva maradjon, azt épp az egész beszéd központi tétele mutatja meg: „A kiszolgáltatott ország annyit tesz, hogy a hazádban előállított javak kikerülnek a rendelkezésed alól, és valahol máshol hasznosulnak” – állítja a miniszterelnök, hoszszan fejtegetve, mi a különbség a GDP és a GNI között. (Az előbbi a bruttó hazai termék, az utóbbit pedig úgy kapjuk meg, hogy a GDP-hez hozzáadjuk a külföldről hazautalt jövedelmeket és kivonjuk belőle a tőlünk elvitt jövedelmeket.) Az eszmefuttatás szerint egy nemzet jóléte leginkább a GNI-től, vagyis az otthon elkölthető jövedelemtől függ, egy országnak pedig akkor van nemzeti kormánya, amikor a GDP és a GNI között csökken a különbség, ha pedig a GDP nagyon ellép a GNI-től, akkor a kormány „nem nemzeti”. A vulgármarxizmus sosem nélkülözheti a történelmi példákat, ezért Orbán Viktor gyorsan hozzá is teszi: a két érték közötti különbség „a kilencvenes évek elején elérte a nyolc-kilenc százalékot is, ez az 1998 és 2002 közötti kormányzásnál beszűkült, majd 2002 után ismét kitágult, és most ismét beszűkülő félben van”, és (megerősítésképpen): „mikor ez a két tény közelít egymáshoz, akkor nemzeti kormányaink vannak, amikor pedig tágulni kezd, akkor – akármit is mondanak magukról – valójában nem nemzeti szempontokat állítanak a gazdaságpolitika középpontjába”.

A legmagasabb szintről jövő teoretikus útmutatás után jöjjenek az adatok. 1995 és 2007 között – a KSH adatai szerint – a GDP és a GNI nagyjából azonos ütemben nőtt, a különbségük nem változott (vagyis az 1998 és 2002 között regnáló Orbán-kormány az Orbán Viktor számára legfontosabb mutató szerint pontosan annyira volt nemzeti, mint az elődje meg az utóda, vagyis a Horn- és a Medgyessy–Gyurcsány-kabinet). 2005 és 2007 között először gyorsan nőtt, majd lassan csökkent, 2009 óta pedig gyorsan, illetve 2012 óta nagyon gyorsan nő a differencia, azaz Orbán Viktor kormánya – az ő mércéje szerint – kevésbé nemzeti, mint a Bajnai-kabinet volt.

„Ez az a dimenzió, amikor hirtelen az országpolitika az átlép nemzetpolitikába” – hangsúlyozza Orbán, és ez az a pont, ahol már a konklúzió megfogalmazáshoz sincs bátorságunk. Csak lakonikusan megjegyezzük, amit a nyilvános adatokból és a sajtóból mindenki tudhat: 16 éve nem menekült így a tőke Magyarországról, s egyetlen év alatt a GDP 16 százaléka áramlott ki az országból. Tény, hogy ez nemcsak a mostani kormány sara, de mégis: 2009 és 2011 között az állami kiadásokat radikálisan csökkentették, miközben nőttek (s még most is folyamatosan nőnek) a lakossági elvonások. 2011–2012-ben jelentősen szűkítették a szociális kiadásokat. Mindennek következtében ma Magyarországon 4,6 millió ember él európai mércével mérve szegénységben.

Bár már három éve Orbán Viktor kormányoz, a nemzeti jólét semmilyen mérhető aspektusban nem nőtt: sem a fogyasztás, sem a beruházás, sem lakásépítés, sem a megtakarítás. Mivel az oktatásból, az egészségügyből, a szociálpolitikából, a környezetvédelemből 2010-hez képest már vagy 500 milliárdot kiszivattyúztak, az államadósság pedig GDP-arányosan nem csökkent, valahol lennie kellene egy hatalmas, fel nem használt összegnek – hiszen a pénzcsapokat elzárták, az ország kiszipolyozóit elhajtották, az erőforrásainkkal mi gazdálkodunk... Vagy mégsem?

„Soha ilyen igazságos és méltányos tehermegosztás Magyarországon nem volt, mint amit az elmúlt három évben építettünk ki, és ez azoknak is fontos, akiket a nemzeti politika absztrakt céljai kevésbé vonzanak” – mondja Orbán. „2007 és 2013 között évente átlagosan 2 százalékkal csökkent a háztartások átlagjövedelme. Az eloszlást tekintve az összkép nagyon aggasztó. Az alsó tizedben élőknek 6-7 százalékkal csökkent, miközben a felső tizedben élőknek esetenként több mint 10 százalékkal is nőtt évente a jövedelme. Az alsó és felső jövedelmi tizedben élők közötti különbség kilencszeres lett (a társadalmi egyenlőtlenség mértéke az EU-ban csak Romániában nagyobb, mint nálunk). A felső jövedelmi tizedben élő egymillió ember összes jövedelme több mint az alsó négy jövedelmi tizedben lévők – négy millió ember – összes jövedelme. A felső három jövedelmi hányadban élők összes jövedelme négyszer akkora, mint az alsó háromtizedben élők jövedelme összesen.” Ezt mondja a Tárki.

Kinek higgyünk? Orbán Viktornak, vagy a tapasztalatainknak? Euró pának, vagy a mi hivatásos szabadságharcosainknak?

Állás vagy menés