A hidegháború villamosa
A szervező, a Helsinki Egyetem orosz és kelet-európai történelem kutatásával foglalkozó intézete azt igyekezett bemutatni, milyen sajátos szerepet játszott a finn főváros a hidegháború idején. A semleges Finnország a nyugati demokrácia része volt ugyan, ám erős szovjet befolyás is érvényesült. A legújabb finn hidegháborús kutatások ugyancsak megerősítették, hogy az ország sikere nagymértékben a mindkét táborral való jó viszonynak volt köszönhető. Ezt már a túra idegenvezetője közölte, aki egy korabeli villamoson fogadta a csoportot.
Első állomásunk a Hakaniemi negyedben álló Világbéke-szobor volt, melyet a szocialista realizmus legjellemzőbb finnországi példájaként tartanak nyilván. A valóban kevéssé emlékezetes (s egy facsoport által diszkréten takart) alkotást Moszkva ajándékozta Helsinkinek – meglepő módon már 1990-ben. A finnek hárítani próbáltak, de nem tudtak kitérni a berlini fal leomlása után egy évvel kapott szuvenír elől, ami az eredeti elképzelésnél egy fokkal szerencsésebb volt – a szovjetek először ugyanis egy Lenin-szobrot akartak küldeni.
A városvezetés annyit tehetett, hogy az alkotást Helsinki egy eldugott részén állította fel. Egy évvel a szobor felavatását követően, a három balti állam függetlenségének kikiáltása és a Szovjetunió felbomlása után néhány finn diák kátránnyal kente be és tollakkal szórta tele a Világbékét.
Az egyetem rendőrnek öltözött diákszínjátszói harsány kalinkázása közepette megérkeztünk a puritán házak övezte Lenin parkhoz. A finn kommunista párt hajdani székháza mögötti terület 1970 óta viseli a Szovjetunió alapítójának nevét. A bolsevik forradalmár századik születésnapját annak idején Finnországban ezernyi egyéb rendezvénnyel is megünnepelték, 1992-ben viszont már nyilvános vita indult a park nevének megváltoztatására, ám a városvezetés úgy döntött, marad a régi. Nem sokkal később többen javasolták, emeljenek szobrot Leninnek a parkban. Az első javaslat az észt Tartuból érkezett – ők a sajátjukat ajánlották volna fel Helsinkinek, a tervből azonban végül nem lett semmi. Az 1940-es nyári olimpiára 1938-ban épült – ám a világháború kitörése miatt akkor nem használt – stadion csak 1952-ben tölthette be eredeti célját.
Ekkor vett részt első ízben az olimpiai játékokon a Szovjetunió, és több olyan kelet-európai ország is indulhatott, melynek sportolói az 1948-as londoni olimpiára még nem utazhattak ki. A szovjetek nem engedték be versenyzőiket az olimpiai faluba, ahol azok találkozhattak volna a nyugatiakkal. Eleinte arról volt szó, hogy éjszakára mindig visszautaznak Leningrádba, ám végül a finnek külön szálláshelyet építettek nekik. Az amerikai csapat csak akkor döntött a részvétel mellett, amikor kedvező jelentést kapott a politikai helyzetről a finnországi nagykövetségről. Ennek volt köszönhető az is, hogy a finnek végre megismerkedhettek a Coca-Colával. Az olimpiára épült meg Helsinki repülőtere is. A stadion közelében harsány éljenzés fogadta a villamos mellett olimpiai lánggal a kezében, nemzeti mezben futó fiatalembert.
Mintha Paavo Nurmi lenne, a világ legjobb futójaként számon tartott legenda! Kisvártatva a villamos felvette a „csodafutót”, aki néhány társával – akik rendőrjelmezből gyorsan atlétának öltöztek – a villamos padlóján és kapaszkodóin bemutatott tornagyakorlattal a hidegháború alatt a keleti blokk országaiban felértékelődött sport szerepét szemléltette. Az Alvar Aalto által tervezett Finlandiapalota mellett elgurulva a hidegháborús villamos már az enyhülés szellemét idézte. Az 1975-ös európai biztonsági és együttműködési értekezlet Albániát leszámítva minden európai csúcsvezetőt idevonzott, itt volt Gerald Ford amerikai elnök is. Az ekkor már nagybeteg Brezsnyev rendelkezésére egy külön orvosi csoport és egy külön erre a célra felépített, minden csodával felszerelt kórházi szoba állt, de a szovjet pártfőtitkár a zárótalálkozó előtt egy ízben így is összeesett. A hidegháborús kutatások ma úgy tartják, az emberi jogokra külön figyelmet fordító helsinki konferencia ültette el annak a gondolatnak a magját, amely végül a keleti blokk széteséséhez vezetett –mondja a fiatal moderátor, majd egy körbeadott dossziét a helsinki záróokmányhoz hasonlóan a villamos utasai is aláírásukkal hitelesíthettek.
A belvárosba érve a házak fölé magasodó Torni hotel mellett haladtunk el, mely a második világháborút lezáró, a békét ellenőrző szövetséges bizottság székhelye volt. A 160 tag zöme szovjet volt, és a testületet Andrej Zsdanov, a szovjet kultúrpolitika hírhedt irányítója vezette, aki az észt „kommunizálódást” is irányította, és akinek egyes források szerint azt kellett volna elérnie, hogy a kommunisták Finnországban is átvegyék a hatalmat. Távozásuk után a hotel szétrombolt vagy eltűnt berendezését jórészt újra kellett gyártani. Eközben a diákok kémnek öltöztek, ballonkabátot öltöttek, napszemüveg mögé bújtak, és baljós tekintettel vizsgálgattak mindent és mindenkit. Egyikük az ülésem alá bújt, mások lyukas újságok mögül kukucskáltak kifelé. A hidegháború éveiben Helsinki ugyanis valóságos kémfővárosként üzemelt, ahol a finneket és az itt élő nyugatiakat is rendszeresen megfigyelték, de a nyugati titkosszolgálatok is megtalálták a számításukat.
A hidegháború jelképes központjának Helsinkiben a hatalmas, tágas park által körülvett monumentális szovjet követség számított. A Sztálin-barokk stílusú épületet a finnek 1952-ben háborús jóvátételként építették. A szovjet nagykövet gyakran fellépett a szovjetellenes jelenségek ellen, ám kritikái, melyeket a finn hatóságok hivatalosan nem nagyon vettek zokon, a társadalomban épp ellentétes hatást váltottak ki. Finnország meglehetősen jól navigált a hidegháború éveiben s a gazdaság is profitált ebből. A legújabb kutatások szerint a Nokia a nyolcvanas években a szovjetekkel folytatott kereskedelem nélkül nagy bajba került volna. Nyersanyagokért cserébe ugyanis tiltott csúcstechnológiai termékeket adott el a szovjeteknek. Ez azonban – a finn kutatók szerint – az USA áldásával történt, sőt az amerikaiak szállítottak bizonyos alkatrészeket.
Helsinki belvárosa a XIX. századi orosz fennhatóság idején épült, így hollywoodi kémfilmek sora készült itt a hidegháború éveiben, amikor a forgatócsoportok nem tudtak vagy nem akartak bejutni a Szovjetunióba. Volt, hogy vörös csillag került a Nemzeti Múzeum tornyára, vagy kommunista festmény egy központi épület tűzfalára. Amikor azonban a filmesek egy hatalmas Lenin-szobrot akartak felállítani Helsinki orosz ortodox katedrálisa elé, a nagy szomszéd megakadályozta a forgatást. A villamos ablakából még utoljára tanúi voltunk egy számunkra rendezett James Bond-jelenetnek. A villamos csilingelt, megállt, és a sötét hidegháborúból újra Helsinki napsütéses jelenébe lépünk.
