A tavalyi londoni olimpia nyitóműsorának rendezőjét is erősen megihlette E. P. Thompson műve az angol munkásosztály születéséről, hiszen az angol romantikus szocialisták vízióit, az ipari forradalom vulkánszerű kitörését; a világ első ipari társadalmát felépítő munkások heroizmusát, a szakszervezetek hőskorát villantotta föl a stadion küzdőterén. A munkásosztály története ma már talán nem divatos téma, de nem így volt ötven évvel ezelőtt. Sok történész maga is megtapasztalta az 1930-as évek gazdasági világválságát, a munkásokat a jogaikért szívósan harcoló, sokat szenvedett osztálynak látták, amely a második világháború után végre célhoz is ért.

Thompson szerint a munkásosztály történetét csak akkor lehet elmondani, ha figyelmünket közvetlenül az egyénre fordítjuk. A régi vágású marxista történészek úgy gondolták, hogy az osztályokat egy bizonyos gazdasági és szociológiai struktúra termékeként csaknem matematikai pontossággal meg lehet határozni. Thompson ezzel szemben úgy érvelt, hogy az angol munkások nem mindig érezték magukat a munkásosztály részének, tapasztalataik a foglalkozásuk és képességeik függvényében nagyban különböztek.

A munkásokról szóló korábbi tanulmányok hajlamosak voltak a szakszervezetekre és a szocialista pártokra, vezetőikre és elveikre fókuszálni, és ha magukról a munkásokról esett szó, akkor csaknem kizárólag a „munkások körülményeivel” foglalkoztak. Mindent ebből a szempontból néztek, de csak kevéssé tartották fontosnak, hogy a hétköznapi munkás mit gondolt, tapasztalt vagy érzett. Thompson viszont pont erre fókuszált.

A keresetet és a megélhetési költségeket ábrázoló táblázatok helyett népszerű balladákkal, szakszervezeti plakátművészettel és tüzet, kénkövet okádó prédikációkkal szórakoztatta olvasóit. Írása sok tekintetben a munkásokról szóló antropológiai és néprajzi tanulmányokkal rokon – azt vizsgálja, milyen az életük, a kultúrájuk és a világhoz való hozzáállásuk. Az angol munkásosztály születése című könyv 1963-ban bestseller lett. Ez idő tájt divat volt a munkásosztály tagjának lenni. A könyv egy évvel a „proletárzenekar”, a Beatles első átütő sikere után, és egy évvel az előtt jelent meg, hogy Harold Wilson munkáspárti politikust gondosan kifent populizmusa a miniszterelnöki székbe juttatta.

Az 1970-es évekre azonban megváltozott a nagyközönség és a történészek viszonya a marxizmushoz és a munkásosztályhoz. Ennek legfontosabb eleme az 1960-as és az 1970-es évek által hozott erőteljes intellektuális változás. Az „Új Baloldal” szemében már nem a munkásosztály volt az uralkodó hatalmi struktúrák első számú áldozata, hanem más csoportok – nők, etnikai kisebbségek, harmadik világbeli parasztok és a homoszexuálisok.

A hatvanas évek sok diák lázadója szemében a munkás beillett a „hadviselő-jóléti” társadalomba, és olyan szexista, rasszista és homofób is lehetett, mint a gyűlölt uralkodó osztály. Thompson írásait is hamarosan kikezdték a versenyt, a nőket és a brit gazdaságot is formáló rabszolgaság szerepének mellőzése miatt. Azért is elítélték, mert túlzottan felnagyította a munkásosztály sajátos öntudatát, pedig más identitásképző erők (például a helyi szolidaritás) ennél sokkal fontosabbak lehetnek. Ezeket a kritikákat csak megerősítette az 1970-es és 1980-as években bekövetkezett változások sora. Az 1970-es évek elkeseredett ipari konfliktusai bal- és jobboldalon egyaránt sokakat vezettek arra, hogy a romantikus nézőpontot elvetve, ellenszenves, kizárólag a saját érdekeire összpontosító csoportnak lássák a szakszervezetekbe tömörült munkásságot. Eközben a nehézipar hanyatlásával egyre anakronisztikusabbnak tűnt a marxista eszme, amely szerint az ipari munkásosztály öröksége lesz a föld.

E. P. Thompson, a celeb történész