A megnyerhetetlen drogháború
Pedig az egymást követő washingtoni kormányzatok nem sajnálták a pénzt, hogy a drog elleni háborút a termelő régióba, tehát a latin-amerikai államokba szorítsák vissza. Csupán az utolsó évtizedben 20 milliárd dollárt költöttek erre a célra. A nyolcvanas évektől kezdve a kolumbiai drogbárók uralták a termelés és a csempészet jelentős részét. Válaszként a Plan Colombia keretében az USA hétmilliárd dollárt fordított a harcra. A csempészet irányítása ekkor átkerült a mexikói klánokhoz. Erre Washington a Plan Merida 1,8 milliárd dolláros támogatásával segítette Felipe Calderon elnök 2006-ban kezdett háborúját a drogmaffiák ellen. Tavaly az USA 830 millió dollárt fordított a latin-amerikai országok bűnüldöző szerveinek kiképzésére.
Richard Gil Kerlikowske, az Obama-kormány nemzeti kábítószer-ellenes politikájának vezetője egy tavalyi beszédében történelmi sikernek nevezte, hogy Kolumbiában a kokain előállítása, s ezzel az erőszak is visszaszorult. Ez igaz, ám az is tény, hogy Peru és Bolívia részben pótolta a kiesést. (A bolíviai kokalevél, illetve a kokain fő piaca Brazília és Argentína.) A drogcsempészet az útvonalak módosításával válaszol. Az ENSZ mexikói, közép-amerikai drogellenes irodavezetője, Antonio Luigi Mazzitelli szerint nem véletlen, hogy míg 2009-ben még 24 tonna kokaint kapcsoltak le Mexikóban, tavaly már csak három tonnát. „Keresztülvinni a drogot ezer kilométereken át Mexikón, ez már túl kockázatos” – állítja. Így aztán Közép-Amerika (Honduras, Guatemala, Salvador és Nicaragua) vált fontos tranzitúttá, annak megannyi következményével. Így például a nyolcmillió lakosú Honduras évi hétezer gyilkossággal vezeti a „világranglistát”.
Nem javult a helyzet Ázsiában sem. Néhány évtizede még a hírhedt burmai, laoszi és thaiföldi aranyháromszög számított az ópium-alapanyagú drogok fő termőkörzetének, a kínai és az indiai kereslet ellátójának. Mára a helyzet változott, a heroin fő előállítója Afganisztán, illetve a vele határos pakisztáni körzetek lettek. Az Afganisztánban beavatkozó NATO-erőknek 2001 óta nem sikerült csökkenteni a termelést, sőt ellenkezőleg: a becslések szerint például idén tavasszal 157 ezer hektárt vetettek be ópium- alapanyaggal, szemben a 2011-es 130 ezer hektárral. Egy évtized alatt az előállított heroin mennyisége megsokszorozódott. Afganisztán GDP-jének mintegy 30 százalékát adja a drog exportja, ami 2012-ben 2,4 milliárd dollár értéket ért el. A tálibok is termesztettek ópiumot, s ebből jelentős volt a bevételük, ám uralmuk idején iszlámellenesnek minősítették a drogozást. Napjainkra viszont az ország 35 milliós lakosságából nagyjából egymillióan váltak kábítószer-függővé.
A drogháború fő érintettjei, így például a latin-amerikai országok a tilalom helyett új nemzetközi szabályozást sürgetnek. Otto Pérez Molina guatemalai elnök tavaly felszólította az Egyesült Államokat a kábítószer legalizálására. Juan Manuel Santos, Kolumbia elnöke is globális megoldást szeretne, mert – mint fejtegette – a fő fogyasztó, az Egyesült Államok nélkül értelmetlen bármiféle helyi kezdeményezés. Bolívia indián származású elnöke, Evo Morales, aki korábban a kokatermesztők szakszervezetének volt a vezetője, idén elérte az ENSZ-ben, hogy ismerjék el a dél-amerikai ország hagyományaként a kokalevél rágását, s ezzel persze termesztését is. Uruguayban a kormány már a törvényhozás elé terjesztette a marihuána legalizálásának tervét. Eszerint az állam által ellenőrzött ellátó hálózatban heti 40 grammot vásárolhatnának a fogyasztók, a profitot pedig a kábszeresek gyógyítására fordítanák.
Európában is történnek óvatos kezdeményezések, hogy a könnyű drogok fogyasztása ne bűnnek, hanem egészségügyi kérdésnek számítson. Portugália lépett elsőként, ott immár több mint egy évtizede személyes használatra kis mennyiségben szabad tartani kábítószert. 2009-ben Csehország is eltörölte a könnyű drogok birtoklásának büntetését. Ugyanakkor Hollandia részben „visszalépett” a coffee shopok korlátozásával, tavaly tavasz óta a déli határkörzetekben külföldiek már nem vásárolhatnak drogot.
