Vietnamban és Kambodzsában később az derül ki, hogy bizonyos fajta franciának az indokínai túra olyan, mint bizonyos típusú magyarnak a székelyföldi kirándulás: az Elveszett Paradicsom keresése. Keleti gloire, egzotikus grandeur, az Eltüsszentett Birodalom. Hanoiban a francia negyed, Saigonban a Rue Catinat. Ám ne szaladjak előre, még nem láttam ezt, mint ahogy azt sem láttam, hogy a hanoi reptérről a városba vezető utat beton emlékművek díszítik, s nincs semennyi irónia sem abban, ahogy a vörös alapon sárga sarló-kalapácsos zászlókat lengeti a szél. A gépen osztogatják a Viet Nam News kormánykiadványt, melyből megtudhatom, hogy konok következetességgel zajlik a békés építőmunka, új ormokat ostromol a dolgozó nép – mely elsősorban a Nike-nak, az Abercrombie & Fitchnek és a Tommy Hilfigernek dolgozik bérmunkában –, a cél, mint hósipkás csúcs, és a helyzet komolyságát mi sem érzékelteti jobban, hogy még egy másodvonalbeli magyar kormányhivatalnok hivatalos látogatásának hírével is a címlapon örvendeztetik meg a nyájas olvasót.

A diktatórikus és autoriter sajtóban, így a kommunista médiában is a mínuszos híreket kell vadászni – ősöreg tapasztalat ez. „Ho Si Minh-városban a népi bíróság 42 havi börtönre ítélt egy propagandistát. Lo Thanh Thao (36) büntetésének letöltése után 36 havi rendőrségi felügyelet alá kerül. Tavaly március 20-án Thao az egykori Saigon Binh Thanh negyedében szórólapokat osztogatott, majd egy lezárt (védett) városrészben filmezés közben fogták le.” A kormánylap szerint nevezett hölgy bizonyos Nguyen Thi Nhi, az Egyesült Államokban élő tengerentúli vietnami instrukciói alapján járt el, akivel 2010-ben találkozott, és tőle mobiltelefont, laptopot és 490 dollár készpénzt fogadott el. Az imperialista fellazítás pimaszsága az égbe kiált. A fedélzeten szintén osztogatott International Herald Tribune szerint viszont ugyanaznap egy másik perben 14 blogger kapott háromtól tizenhárom évig tartó szabadságvesztést, mert veszélyeztette a „nemzeti egységet”. Az amerikai lap visszatekintése szerint az utóbbi időben főként vallási disszidensek és bloggerek voltak a vietnami politikai perek elítéltjei.

A vietnami rendőrök és határőrök egyenruházata levelibékazöld, arcuk kemény és nem éppen ellentmondást tűrő. Mikor a város felé menet az első sarló-kalapácsos zászlót meglátom, jut eszembe, hogy 23 éve nem voltam kommunista országban. (Kérdés persze, hogy Albánia ’91-ben vagy Moldova ’92-ben minek számít. De se Kína, se Kuba, és sajnos Észak-Korea sem volt meg, pedig az lehet az igazi élményturizmus és látványkonyha.) Reggel hatkor az utcai hangosbeszélő vajon tajcsire hív, vagy vidám munkaversenyre? Gyűlöletfélóra van, termelési hírek jönnek, vagy tőzsdeinformáció? „C’est Hanoi, et j’imagine Bagdad” – olvasom később az úton Catherine Deneuve forgatási naplójában, ő az Indochine című Régis Wargnier-film forgatása idején töltött több hónapot Vietnamban, és értem, amit a forgalomról és a nyüzsgésről mond. Csak a határozottság segít az úton gyalogosan átkelni, annyi a moped, mint égen a csillag, organizált káosz, baleset alig van, csak iszonyatos pörgés.

Az Irodalom Temploma melletti sikátorban műanyag sámlin phobót, marhahúsos tésztalevest eszünk, chili & cilantro, egy vidám férfiú a szomszéd óvodai asztaltól, maga is plasztiksámlin billegve bizonytalan küllemű töménnyel kínál, kiderül, a bajorországi Ingolstadtban dolgozik, törve magyart lát. Aztán rögtön egy vízi bábszínház. A leírás szerint az észak-vietnami vízi bábszínházak darabjainak kedvelt rezonőrfigurája a kacsáival kérkedő paraszt. Erről persze Matolcsy György jut az ember eszébe („Hángári iz ö ferri tél”), pedig tízezer kilométerrel odébb leginkább elfelejteném, hacsak egy kis időre is. De Vietnamban nem lehet elfelejteni Magyarországot, legalábbis az én korosztályomba tartozóknak nem, Vietnam tea, amibe a ragacsos sütit mártogathatom, hiszen annak idején minden gyereken vietnami kúpos szalmakalap volt a balatonszárszói strandon délben, júliusban, Le Duc Tho tárgyalt Kissingerrel Genfben, napalm és B52-esek, „terrorbombázás”, sőt az amerikaiak azt is fontolgatják, hogy bevetik az „atomot”.

Egy poszterbolt Hanoiban – vietnami háborús plakátok, hatvanas-hetvenes évekbeli szocreál, keletnémet és csehszlovák dizájn, faliújság-hangulat. A hajdani Hanoi Hiltont ne keverjük össze a mai Hilton Hotel Hanoival. Előbbinek azt a belvárosi börtönt nevezték, ahol a fogoly amerikai pilótákat tárolták, ma is kiállítási tárgy John McCain, a 2008-as republikánus elnökjelölt pilótaruhája. Öt éve, az előválasztás idején New Hampshire-ben láttam őt, a tömeg üdvözlésekor karját mellmagasságig tudta megemelni. Ott akkor azt mondták, azért, mert a Hanoi Hiltonban úgy kínozták meg, hogy ez a sérülése megmaradt. Egy fotón John Kerry – vietnami veterán, a kép elkészülte idején szenátor, ma az Egyesült Államok külügyminisztere – üdvözöl egy funkcionáriust a kilencvenes években az új kapcsolatfelvétel idején. Kemény tekintetek, valószínűleg udvarias szavak.

A vietmadeleine nem tudom mikor támadott rám először, talán már a reptéren a kommunista egyenruhákat nézve, vagy csak később a hálókocsis vonaton Hanoi és Dong Hoi között, mely pont úgy néz ki, mint a transzszibériai expressz a nyolcvanas években. A DMZ (határ és „demilitarizált övezet” a háborúban, melyet ők nem vietnami, hanem amerikai háborúnak hívnak) északi oldalán Vinh Moc falu olyan gyakran került tűz alá, hogy a lakosok a föld alá költöztek, alagútrendszerben laktak, görnyedten járható csak, itt éltek, haltak, szültek és harcoltak hosszú évekig. Ma múzeum. A múzeumban sok minden mellett egy Orion táskarádió. Kőbányáról, a hajdani Orion gyárból. Fekete és fehér, ezüst a felirat és a nyomógombok. A falu lakosai ezen hallgatták Hanoit. És régi nyarakon egy hasonlón hallottunk sokat Hanoiról. Ettől a fekete-fehér táskarádiótól helynevek törnek rám (Quang Tri tartomány, a Da Nang-i támaszpont, a reptér Bien Hoán), és a hozzájuk tartozó harcok, nagyapám, apám meg a Gyurka a háború híreit tárgyalják a vacsoraasztalnál, hogy most akkor a Vo Nguyen Giap vagy a Westmoreland tábornok a jobb fej, a jobb katona, a jobb hadvezér. Az idő legeslegújabb cáfolata.

„Olyanok a vietnamiak, mintha identitászavaros kínaiak lennének” – mondja a haver. A felszínen nyilván sok a hasonlóság, a szocializmusnak nevezett paternalista államkapitalizmus, a kultúra és az életvitel összecsengése. Nam nem is jelent mást, mint hogy Dél, de a vietnamiak 1945 óta, ami történelmileg kis idő, nyertek három háborút – Franciaország, az Egyesült Államok és Kína ellen –, ez nem rossz portfólió a nemzeti identitás hátizsákjában. A kínaiak kal vívott határháború mellett megbuktatták a vörös khmert, már amennyire tudták, mert még vagy húsz évig Pol Pot emberei vidáman gerilláskodtak Kambodzsa eldugottabb vidékein. Vietnam akkoriban a szocialistának nevezett világrendszer nagyhatalmai közül a közeli Kína helyett taktikusan a távoli Szovjet unióra és csatlósaira tett, ami nem eredményezte persze azt, hogy ne lehetne piacgazdaságilag a kínai modellt követni a hidegháború vége után. Kicsiben persze, Vietnam ázsiai mércével nem nagy, alig élnek benne pár millióval többen, mint Németországban.

Nem csak a gyerekkori emlékek idézhetik Vietnamot. A vietnami háborús film a háborús film szubzsánere, valószínűleg a II. világháborús mozik után a mozgóképtörténet leginkább filmre vitt fegyveres konfliktusa. Az első televíziós háború, az amerikai otthonokba esténként beköszönt Walter Cronkite vagy Dan Rather, de nemcsak oda, kelet-európai televíziók is minden este hoztak valamit. Az első rock ’n’ roll háború is, Jim Morrison hangja nélkül elképzelhető-e a helikopter rotorjának lassú körzése? Erős képek, erős helyzetek. Már csak a fotográfiák okán is.

A My Lai-i meztelen kislány, aki a kamera felé fut, a délvietnami ügynök, aki rövid csövű revolverével épp fejbe lő egy elfogott vietkongot, szeretni reggel az égő napalmot, mert „győzelemszaga van”, az Agent Orange pusztítása, a DMZ-ben cápafogúra festett Huey helikopter, csapatszállító Chinook, Sherman tank Hamburger Hillen, a Da Nang-i China Beach, az egyik legnagyobb bázis: Camp Carroll, a Dakrong híd a Ben Ha folyón, Khe Sanh a laoszi határ közelében, a Ho Si Minh-ösvény egyik legfontosabb pontján. Sárkányfölde. Martin Sheen fejét próbálja a melléből kiálló dárdahegybe belehúzni a Főnök, a fekete vízi őrmester, a kiskutya miatt lemészárolt úszópiaci dzsunka, Kurtz ezredes újvallási őserdei gerillaserege az Apokalipszis, mostban, Christopher Walken a Pulp Fictionben, a seggbe zárt óra – vagy ugyanő orosz rulettezik Saigonban a Szarvasvadászban. John Woo Golyó a fejbe dolgozatában Tony Leungék a háborús Saigonba keveredett hongkongi gengszterek pokoljárását mutatják fel, és több koreai film is foglalkozik a vietnami háborúban harcoló dél-koreai kontingenssel, mely az amerikai után a legszámosabb volt. Van vietnami vietnami háborús film is, a legutóbbi például Nguyen Huu Muoi rendező Az égett fű illata című mozija, melyet a legjobb nem angol nyelvű film Oscarjára is neveztek.

A franciák mellett amerikai turista is egyre gyakrabban látogatja Vietnamot, a hátizsákos huszonévesek mellett jelentős a hatvanas éveiket taposó, az egykori harcok helyszíneit újralátogató veteránok száma. Mondják, sokaknak ez egyfajta gyógyulási trip, nyomasztó élmények kidolgozása, ellensokk. A világok harcát nem csak a poszterek idézik. A saigoni tiszteletbeli magyar konzul szinte akcentus nélkül beszél magyarul, az egri Ho Si Minh Főiskolán tanult matematikát, azt mondja, rajta kívül még negyvenezren vannak Vietnamban, akik Magyarországon tanultak a hetvenes-nyolcvanas években, beszélnek magyarul.

Van az anyámról (angoltanár volt) egy fénykép, kvázi osztálykép, feketében ül (akkor halt meg a nagyapám, tehát 1973 nyara után lehetett), katonatisztekkel ül, mosolyog, a magyar honvédtisztek vigyorognak, mint a lukas zokni, némelyiknek hetykén félrecsapva a tányérsapkája, Vietnamba mentek – a nemzetközi fegyvezetcsökkentést ellenőrző kontingensnek a magyarokon kívül kanadai, lengyel és indonéz tisztek voltak a tagjai, kettő Kelet, kettő Nyugat, hogy így mondjuk –, angolra tanította őket, mert arra szükség volt Vietnamban.

Oroszok voltak és vannak is Vietnamban, Giap tábornok moszkvai kapcsolata Ivan Grigorijevics Pavlovszkij tábornok volt, a Vörös Hadsereg szárazföldi csapatai parancsnokságának vezérkari főnöke, aki tanácsokkal és tanácsadókkal jól ellátta annak idején az észak-vietnami reguláris hadsereget és a Vietkong gerilláit. Ma másfajta oroszok mutatkoznak. Kite-surferek. Az orosz hipszter fogalma még ma is hökkent. A fehér homokos partokon hosszú combú orosz széplányok flanelingben és rojtos szélű forrónadrágban. Meg persze más külföldiek, ausztrálok leginkább. Charlie doesn’t surf. Híres mondat az Apokalipszis, mostban, Kilgore ezredes (Robert Duvall) szájából. Értsd: a Vietkong nem hullámlovagol. Ja, meg Holyday in Cambodia, de az már Dead Kennedys. Kambodzsából a Ha Tien-i közúti átkelőhelyen vissza Vietnamba. Átszállás egy nagyobb buszba, irány Con Tho, a Me kong delta főhelye.

A busz 16 személyes, van olyan időpillanat, mikor 35-en utazunk, ha ezt a lassú, dudálós, nyitott ajtós, idegtépő haladást utazásnak lehet nevezni. A kocsi kísérő, később másodsofőr az ajtóban áll, kifele kémlel, haját fújja a menetszél, folyamatosan cigarettázik és köpköd. A járási elvtársat a kardánbokszba ülteti a kocsikísérő, későbbi másodsofőr. A járási elvtárs bézs ingének zsebében a nyakkendője, az ing talán Fékonpress, bár nem látom a fekete tulipánt, enyhén izzad, a nadrágja világosszürke, élre vasalt, hangulatában VOR (Vörös Október Ruhagyár), cipője szandál, komplementerszürke zoknival hordja. Az ázsiai funkcionáriusokra oly jellemző aranykeretes szemüvege van, benne távolságtartó, de a körülményekhez képest barátságos tekintet. Laptoptáska az ölében, zsebéből kidudorodik a mobil. Ránézésre a járási elvtárs lehet tiszti főorvos, lehet közoktatási káder, lehet építésügyi funkci.

A járási elvtárs is egy madeleine, szivacsos süti, most éppen vietnami teába mártogatva: múltunk s jövendőnk. A hazai viszonyokkal összevetve ennek a járási elvtársnak az a különlegessége, hogy rendes ázsiaiként törődik bele helyzetébe, nem hőbörög, mint egy földesúr vagy egy szolgabíró, elfogadja, ami van, békésen elüldögél a kardánbokszban. A vietmadeleine több szinten támad. Korán kell kelni Con Thóban, kocsi jön, hogy a Mekong-delta úszópiacaira vigyen. Készülődés közben a központi VCTV4-gyel háttér-televíziózok. Reggel 6-kor híradó, igazi komcsi tévé, alulbútorozott, pattogós beszédű, propagandaízű. Nem tudok örülni, hogy a harmadik hír a magyar miniszterelnök Putyin orosz elnöknél tett látogatását szálazza. Nem is értem, miről van szó. Nem csak azért, mert vietnamiul mondják.