A háború után az volt a közhiedelem, hogy az olaszok többsége valójában sohasem fogadta be a fasizmust. Christopher Duggan történészprofesszor szerint viszont a nemrég feldolgozott korabeli naplók és levelek elemzéséből kibontakozó Mussolini-imádat egészen másról árulkodik.

Churchill 1940 decemberében sugárzott rádióbeszédében hangzott el a híres kijelentés, miszerint Olaszország Nagy-Britannia elleni hadba lépéséért „egyetlenegy ember”, Mussolini a felelős. Ez a kijelentés később is jelentős munícióval szolgált a fasiszta Itáliáról 1945 után megfogalmazódott, széles körben elterjedt értelmezésnek, miszerint a diktatórikus uralomnak csak korlátozott, minimális tömegtámogatása volt.

A szövetségesek készségesen fogadták el ezt, nem utolsósorban azért is, mert így nem voltak kénytelenek szorgalmazni a tisztogatást, ami pont akkor gyengítette volna meg a konzervatív államot, amikor a kommunista párt fenyegetésével kellett szembeszállni. Az egyház, amely kitartóan törekedett arra, hogy elterelje a figyelmet a rezsimmel való együttműködéséről, hangosan hirdette, hogy a katolicizmus és a fasizmus lényegüket tekintve egymás ellenlábasai, s mivel az olaszok túlnyomó többsége lojális maradt egyházához, nem is lehetett fasiszta.

A szélsőbaloldal pedig –az antifasiszta ideológia mértékadó ereje a háború utáni köztársaságban – a fasizmust kapitalista diktatúrának tekintette, amely alól a „nép” az ellenállás segítségével szabadította fel magát. A hidegháború befejeztével viszont megfordult a helyzet. A háború utáni köztársaság legfontosabb pártjainak – köztük a kommunista és a szocialista pártnak – az összeomlása az 1990-es évek elején utat nyitott a Berlusconi és posztfasiszta szövetségesei által vezetett jobboldali pártok „antifasizmus elleni” támadása előtt.

E pártok szerint a szélsőbaloldal tisztességtelenül démonizálta Mussolini rendszerét, amely nem is a vonakodó lakosságra kényszerített diktatúra volt, hanem nagyrészt jó szándékú politikai rendszer. Ennek jegyében hangoztatták, hogy a fasizmus, legalábbis az 1930-as évek végéig jelentős tömegtámogatást élvezett. A legtöbb naplóíró a parlamenti demokrácia hiteltelenné válása miatt támogatta a fasizmust. A „liberális” rendszer a gyengeség és rendetlenség szinonimájává vált számukra. Jellegzetes nézetet fejteget egy idős, konzervatív felfogású szicíliai katonatiszt, aki úgy látta: „A fasiszta forradalom nélkül… Olaszország a bolsevizmus, az anarchia, a csőd és a szegénység prédájává válik, mi pedig más nemzetek nevetségének és tréfáinak tárgyává, rosszabbá, mint a háború előtt.”

A rendszerhez való ragaszkodás a legtöbb ember esetében abból az elképzelésből táplálkozott, hogy a fasizmus, bár erőszakkal és a szabadságjogok megkurtításával járt együtt, mégis megmentette Olaszországot a tönkremeneteltől. A naplóírók többsége számára a fasizmusnak egyszerűen nem volt alternatívája. Noha a fasizmus szerintük sem volt hibátlan, a közfelfogás szerint ezeket a fogyatékosságait kellő időben reformokkal le lehet küzdeni. Számos naplóíró az 1930-as évek vége felé szinte ösztönösen megriadt a német szövetségtől s a faji törvények és egyéb, úgynevezett „burzsoáellenes” intézkedések bevezetésétől, félelmüket azonban mérsékelte az a meggyőződésük, hogy éppen ilyen lépések segítségével válhat erősebbé és sikeresebbé a rezsim.

A fasizmus tömegtámogatottságának legfontosabb összetevője Mussolini vonzereje volt. Miként egy szállodaigazgató írta naplóbejegyzésében: Mussolini „felsőbbrendű lény, akit Isten küldött, hogy békét teremtsen köztünk, s talán az ókori Róma becsületét és dicsőségét is visszaállítsa”. Mint sok napló is jelzi, a fasizmus érzelmi vonzereje jórészt abból fakadt, hogy a Duce kultusza vallásos mintákkal keveredett. Az egyház Isten óvó kezének jeleként nyilvánosan ünnepelte, hogy Mussolini 1925–1926-ban négy merényletkísérletet is (viszonylag) ép bőrrel úszott meg, s ez igencsak megerősítette a fasiszta vezért övező gondviselés auráját. A Duce a mindennapi élet összes nyűge fölött állt.

Nem volt felelős a bajokért és csapásokért, az 1940 és 1943 közötti időszak katonai balsikereit rendszerint a hozzá nem értő tanácsadók vagy az árulók számlájára írták. S ahogy az embereknek mind több szenvedésben lett részük, egyes férfiak és nők makacsul igyekeztek továbbra is Mussoliniban látni a vigasz és a remény forrását. Az olaszok közül 1943 nyarára természetesen már sokan hitük legapróbb morzsáit is elveszítették, és becsapottnak érezték magukat. Mivel azonban a rendszer hosszú ideig szőtte be életüket, s propagandája kitartóan (és látszólag sikeresen) sulykolta az emberekbe, hogy a fasizmus az olasz történelem és értékvilág igazi megtestesülése, az érzelmi leválás folyamata gyakran igen nehéznek bizonyult.

A cikk teljes terjedelmében a BBC History márciusi számában olvasható.