Civilizációk összecsapása?
MacCulloch szerint az utóbbi kétszáz év konfliktusait a nyugati keresztény hatalmak és az iszlám között nem szabad a „civilizációk összecsapásának” tartani.
Huntington szerint a modern kereszténységen belül három „civilizáció” található: az ortodox, az „euro-amerikai” és a „latin-amerikai” civilizáció, és ezzel szemben csupán egyetlen iszlámról beszél. Ily módon Huntington ugyanúgy egy kalap alá veszi a spanyol katolikusokat és a svéd lutheránusokat, ahogy az iszlám esetében a szúfitianíjja rend nyugat-afrikai követőit és az iráni síita mozlimokat.
A brit tudós kifejti, hogy a modern vallások konfrontációinak kezdete nem valamiféle, a középkor óta megmaradt hagyományos gyűlöletből fakad, hanem abból, hogy az 1700-as évek közepétől jelentősen megváltoztak a politikai-hatalmi viszonyok. A két mozlim birodalom hanyatlása – az Oszmán Birodalomé a Közel-Keleten és Európában, valamint a Mogul Birodalomé Indiában – egybeesett a nyugat-európai hatalmak terjeszkedésével, amelyek főként a hanyatló iszlám monarchiák rovására építették ki birodalmaikat.
1798–1799-ben két döntő esemény történt: Indiában a britek legyőzték Tiput, Maiszur szultánját, és Napóleon támadást indított a névleg még az Oszmán Birodalomhoz tartozó Egyiptom ellen. Vállalkozása négy év alatt kudarcba fulladt, de a hadjárat következtében a britek figyelme Egyiptom felé fordult, és a következő százötven évben politikai befolyásuk alá vonták. Napóleon a nyugati agressziót képviselte, de nem a kereszténység határozta meg a szándékait; dicsérte az iszlám hitet, lenyűgözve ezzel az egyiptomi mozlim vezetőket, akik afrikai vállalkozását Allah által küldött jelnek tekintették; az egyik tábornoka még át is tért a mozlim hitre.
Ennek ellenére, amikor a franciák és Kairó népe közötti mindennapi érintkezés városi felkelésbe torkollt, a francia katonák lemészárolták a tiltakozókat, majd szétlőtték és megszentségtelenítették a híres Al-Azhar mecsetet. A nagy mozlim hatalmak megalázása nem csupán Indiát és Egyiptomot, hanem az egész mozlim világot megrázta, és komoly önvizsgálatot indított el. A reakcióik egyszeriben megváltoztak.
Az európai birodalmi terjeszkedés időnként felelevenítette a keresztes hadjáratok retorikáját; például amikor a franciák elkezdték meghódítani Algériát, a francia uralkodó, Lajos Fülöp király megbízást adott, hogy Versailles-ban a Salle des Croisades a francia keresztes hadjáratok hősi jeleneteit örökítse meg. Indiában a XIX. században a mozlim hatalom bomlása az európai–mozlim konfliktus legnagyobb színtere lett; a XX. század kezdetén az Oszmán Birodalom első világháború utáni összeomlásával nyugat felé fordult a figyelem. Az egyik oszmán a tartomány jövője különösen komoly kérdéseket vetett fel: ez Palesztina volt, amelyet a keresztények, a zsidók és a mozlimok egyaránt Szentföldnek tartottak. A XIX. század folyamán az Oszmán Birodalom gyengülése új teret nyitott az európaiak számára a Szentföldön.
A keresztények megragadták a lehetőséget, ám a szituáció a judaizmusban is olyan szikrát gyújtott, amire a zsidó történelem legutóbbi tizenhét évszázada alatt nem volt példa: a cionizmus úgy vélte, hogy a zsidó nép vissza fog térni ősi földjére, Palesztinába. 1917-ben a Balfour-nyilatkozat megerősítette a cionisták reményeit. A brit csapatok még abban az évben elfoglalták Jeruzsálemet: 1187 óta először állt „keresztény” uralom alatt a város, bár a britek bölcsen nem vonták vallási köntösbe az eseményt, és nem tettek úgy, mintha a győzelem a keresztes háborúk betetőzése lenne.
Nem meglepő, hogy a nyugati elnyomás a huszadik század utolsó harmadában szélsőséges reakciókat gerjesztett néhány mozlimban. Szaúd-Arábia pénzügyi hatalma páratlan lehetőséget nyújtott a vahabita mozgalomnak, hogy üzenetét és szellemiségét elterjessze az iszlám világban. A vahabita pénzügyi források jó része a kiterjedt királyi családtól és a gazdag elittől származik, de emellett jelentős energiát jelent a rendszer kritikája is, amely a társadalmi konzervativizmust a nyugattal együttműködő szaúdi rezsimmel szembeni mély gyűlölettel kombinálja.
A radikális vahabita Oszama bin Laden (aki Szaúd-Arábiában született 1957-ben) különösen felháborítónak tartotta, hogy a nem mozlim csapatok az Irak ellen vívott Öböl-háború óta folyamatosan Szaúd-Arábia szent földjén állomásoztak. Az új környezetben aktív szerepet kezdett vállalni a szélsőségesen nyugatellenes vahabitizmus. Az elmúlt húsz évben a vahabita pénz sok északnyugat-pakisztáni iszlám iskolába becsorgott (madraszák), ahonnan a tálibok („tanulók”) kirajzottak, hogy eljátsszák végzetes szerepüket Afganisztánban.
Számos tanulságot le lehet vonni ebből a két évszázados konfliktusból. Először is jegyezzük meg, milyen kevés vallásos ok szerepel a történetben: a mese a hatalomról, a társadalmi változásokról, balesetekről és véletlen egybeesésekről szól. Másodszor sajátos erőpolitikáról van szó: nagy birodalmak emelkedéséről és hanyatlásáról. De a vallások nem szükségszerűen egyenlők a birodalmakkal; ahogy a kultúrák és a civilizációk sem. Valóban civilizációk összeütközésének vagyunk tanúi a XXI. században, de ez nem egyszerűen iszlám–keresztény konfliktus. Sokkal inkább a társadalmi konzervativizmus hívei és a radikális társadalmi változásokat elfogadók közötti távolodásról szól.
