Nem meglepő, hogy a digitális generáció – a harminc év alatti korosztály – éppen a zenére „kattant rá”. Így aztán a nagy lemeztársaságok ma már a bevételeik egyharmadát szerzik digitális eladásokból, míg ugyanez az arány az újságpiacon csupán öt, a könyvkiadóknál négy százalék.

Az érem másik oldala: ahogy az interneten egyre könnyebben elérhetővé válik a zene, úgy növekszik az „elcsent” zenék mennyisége is. – Nagy-Britanniában már több az illegális letöltés, mint a legális vásárlás. Ez nagyon helytelen: a zenészeket ugyanúgy meg kellene fizetni a munkájukért, mint bárki mást – panaszkodott a BBC-nek a Brit Lemezipari Szövetség elnöke, Geoff Taylor. Másként látja persze a dolgot Loz Kaye, a brit Kalózpárt vezetője, aki a lemeztársaságok sirámait színtiszta protekcionizmusnak minősíti. – Le kell bontani a korlátokat az előadók és a rajongók között – vélekedett.

Az illegális letöltések „bajnokait” is kipécézte a Musicmetric online zenei elemző cég. Az első három helyezett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Olaszország lett, de jól teljesített a zenekalózkodás terén Brazília, Ausztrália, Kanada, India, Spanyolország és Franciaország is. – Az illegálisan letöltött számokkal az a legnagyobb gond, hogy létezik egy generáció, amely már természetesnek találja, hogy a zene és minden más kreatív tartalom ingyenes. Ezen nagyon nehéz változtatni – idézte a Financial Times a Beggars Group brit lemeztársaság igazgatóját, Andy Heath-t.

Ám a zeneipar nem hagyja magát, és felveszi a harcot az ingyen albumokhoz hozzászokott rajongókkal. Egyes országok meglehetősen szigorú jogi eszközökhöz folyamodnak: az internet-szolgáltatók figyelmeztető leveleket küldenek a notórius letöltőknek, és ha ez sem segít, felmondják az előfizetésüket. Előfordul, hogy a szolgáltatókat bírósági úton szólítják fel bizonyos kalózoldalak blokkolására. Más kérdés, hogy a népszerű slágerek ilyenkor gyorsan felbukkannak egy másik honlapon – csak arra várva, hogy valaki letöltse őket.