Kisebbségek és „keleti szelek”
Utóbb azzal árnyalta ezt a kijelentését, hogy nem fog az országra nézve hátrányos új feltételeknek eleget tenni. Kinyilvánította, hogy Szerbia egyre jobban kötődik a baráti Oroszországhoz. Ezt követően újra pontosított: „Amennyiben hivatalosan is választás elé állítanak bennünket, mármint hogy Európa vagy Koszovó, akkor lemondunk az európai útról.” Ivica Dacsics kormányfő is mind több kétértelmű kijelentést tesz, ami sokak szerint jogos dilemmákról tanúskodik. Egyre gyakrabban feltételezik, hogy az EU az újabbnál újabb feltételek osztogatásával „zsarolni” akarja Szerbiát, hiszen a legutóbbi ilyen feltétel: Koszovó területi integritásának elismerése. Ezt a követelményt eddig valóban nem emlegették az EU képviselői, ám brüsszeli tisztségviselők nyomban meg is nyugtatták a szerb politikusokat, hogy ez még nem jelentené Koszovó függetlenségének elismerését, csak azt, hogy Koszovó nem osztható fel.
Ez viszont azért váltott ki ellenkezést, mert éppen Ivica Dacsics kormányfő pendítette meg a felosztás lehetőségét. A brüsszeli magyarázat nem elégítette ki a szerb politikusokat, a korlátozás eltörlését követelik. Brüsszel tudomására hozták: amennyiben Koszovó elismerése lenne Szerbia csatlakozásának feltétele, akkor Szerbia lemond csatlakozási szándékáról. Ugyanakkor egyre több európai politikus nyilatkozik úgy, hogy Koszovó elismerése nélkül Szerbia csatlakozása illuzórikus. Novemberben az EU közvetítésével kormányfői szintű tárgyalások kezdődnek Belgrád és Pristina között. Sokak szerint Dacsics átlépte a Rubicont, amikor a minap Catherine Ashton, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője jelenlétében kezet fogott Hashim Thacival. Az inga tehát hisztérikusan himbálódzik.
A politikai nyilatkozatoknál sokkal fontosabb a társadalom reagálása, márpedig a közvélemény-kutatók adatai szerint az EU-pártiak tábora rohamosan csökken, miközben az oroszbarát polgárok száma egyre növekszik. A lakosság fele sem támogatja a csatlakozást, kétharmada fontosabbnak tartja az orosz orientációt. Az ilyen hozzáállásnak a hagyományos orosz–szerb barátságon túl több oka van. Az egyik gazdasági, eszerint az Európai Unió válsága idején a „keleti szelek” nagyobb biztonságot nyújtanak, mivel az orosz piacon kelendőbb a szerbiai áru. Nem mellékes, hogy a szerbiai olajipar orosz kézben van, s a legutóbbi Putyin–Nikolics-találkozón a felek sejteni engedték, hogy az oroszok még néhány további fontos ágazat megvásárlását is tervezik.
Ehhez hozzájárul még a kínai dimenzió, amelynek fontosságát még Szlobodan Milosevics Kína-barátsága alapozta meg. Nem mellékes az sem, hogy az új szerb kormánytagok mind gyakrabban tesznek hivatalos, illetve félhivatalos látogatást arab országokban. A gazdasági érdekeltségen túl az EU iránti elhidegülés másik fontos tényezője a nemzetállami szuverenitás megőrzésének dilemmája. Szerbiában ez két ok miatt is érzékeny kérdés. Az egyik, hogy Szerbia a török hódoltság után, egy rövid idő kivételével, nem szerveződhetett nemzetállamként.
A szerb patrióták szerint Jugoszlávia létrehozása Szerbia vesztét okozta, mert – főleg a titói időkben – gyöngítette a szerb nemzeti identitást, amit csak egy erős szerb nemzetállamban lehet vissza szerezni. A másikmagyarázat: az EU is sérti a nemzetállami szuverenitást, és tompítja a nemzeti érzést. Koszovó megőrzése mellett a mai Szerbia egyik legtraumatikusabb kérdése éppen a nemzetállamiság, a nemzeti önbecsülés kérdése, ennek következményeként értelmezhető a Vajdaság autonómiája elleni támadások egész sora is. A nemzetállam-építés és a területi, illetve az etnikai autonómiák ugyanis ellentmondanak egymásnak.
Legutóbb a Szerb Tudományos Akadémia tagjainak egyik csoportja fogalmazta meg ezt a tézist. A testület tekintélye igen nagy, elegendő csak arra emlékeztetni, hogy a kilencvenes évek háborúinak elméleti megalapozását jelentő rossz emlékű Memorandumot szintén az akadémia keretein belül fogalmazták meg. Az autonómiaellenes röpiratok visszhangja jelentős, olyannyira, hogy egyetlen akadémiai tag sem akadt – a magyar tagok között sem –, aki a nyílt színen vitába szállt volna a tézisekkel. Míg a Memorandum Jugoszlávia felbomlása után Nagy-Szerbia lehetőségét fogalmazta meg, addig az autonómia megszüntetéséről szóló röpirat az autonómiák nélküli, homogén szerb nemzetállam létrehozását kezdeményezi.
A Memorandum megszületésekor Szerbia szembekerült Európával, a nemzetállam ügyében viszont szinkronban van számos kelet-európai ország politikai elitjével és közhangulatával. A kormányok saját kudarcaikat rendre az EU-ra hárítják, miközben a nemzeti szuverenitás védelmét domborítják ki. Ez a koncepció azért talál termékeny táptalajra, mert az európai politikusok egy része a gazdasági válságból kivezető utat az egységesülésben látja, ami viszont érthető aggodalmat vált ki, főleg a kis kelet-európai nemzetek körében.
A kisebbségi elitek két malomkő között őrlődnek. A vajdasági magyar kisebbség érthető okokból kritikusan szemléli a saját államában zajló erős nemzetállami ideológiát, még akkor is, ha a nemzetállami többség megcsillantja előtte a demokratikus nacionalizmus eszméjét, vagyis azt, hogy a posztkommunista államnemzeti reneszánsz nincs ellentétben a kisebbségi jogokkal. A többségi nemzeti erők méltányos kisebbségi jogokat ígérnek, ám ellenzik a kisebbségi autonómiát vagy a területi autonómiához kötődő kisebbségpolitikát, mondván, hogy ezek bomlasztják a nemzetállamot.
Hozzájuk kapcsolódnak a többségi nemzet nemzeti liberálisai is, akik a kollektív kisebbségi jogokat az egyéni jogok feltétlen érvényesülésében látják. A vajdasági magyar kisebbségi politikai elit kritikusan viszonyul saját államának államnemzeti ideológiájához, ugyanakkor üdvözli az anyaország nemzetállami reneszánszát, mert úgy véli, hogy ezzel nagyobb védelemre tesz szert, vagyis az erős nemzetállam a nemzeti kisebbségek legjobb védőhálója. Ebben az ellentmondásban merül fel az erőteljesebb európai egységesülés programja.
A jugoszláviai magyar kisebbség története arról szól, hogy a magyar kisebbség részére kedvezőbb helyzetet biztosított a soknemzetű föderáció, valójában tehát ez egy pártpolitika, egy államszerkezet következménye volt. Kiviláglik ez abból is, hogy Jugoszlávia felbomlása után a kisebbségi helyzet rosszabbodott, annak ellenére, hogy a kisebbségi jogokról, a nemzeti identitásról sokkal szabadabban lehet beszélni. A föderációban nem a nemzeti kisebbség áll szemben a nemzeti többséggel, mivelhogy a mozaikos rendszerben a kisebbség nagyobb mozgásteret élvez, a nemzetállamban viszont a kisebbség és a többség egymással szembekerül, még akkor is, ha ez a parlamentáris demokrácia kereteiben játszódik.
Ebből az következik, hogy a markánsabb európai integráció kedvezne a nemzeti kisebbségeknek. Csupán azt kéne elérni, hogy az erőteljesebb integráció folyamatában hatásosabb és az államok részére kötelező érvényű kisebbségvédelmi szabályrendszer fogalmazódjék meg. Enélkül minden marad a régiben, jelenleg ugyanis az Európai Unió nem több a nemzetállamok szövetségénél, így a kisebbségvédelem alárendelt szerepet játszik, a kisebbségek beolvadása, illetve lélekszámcsökkenése egyre nagyobb méreteket ölt. Ez a folyamat zajlik most Szerbiában a magyar kisebbséggel.
Másrészt elhangzik az ellenérv: az erőteljesebb európai integráció, melynek célja a válságból való kilábolás, csökkenti az anyaország védőhálószerepét, éppen ezért igen gyakran felmerül a kisebbségi közéletben, hogy a sokat vitatott erőteljesebb integrációs folyamatban nem válnak-e a kisebbségek a globalizáció legnagyobb áldozataivá. A kérdésekre mielőbb válaszolni kell, hiszen kisebbségi vonatkozásban a jelenlegi EU-normák nem kecsegtetnek kedvező távlatokkal. Igaz ugyan, hogy a nemzetállami politikai elitek időnként barátságos gesztust tesznek egymás iránt, azonban ez még korántsem jelenti azt, hogy a társadalmak is közelednek egymáshoz.
Mi több, a felmérések arról szólnak, hogy Kelet-Közép-Európában növekszik az etnikai feszültség, a xenofóbia, a másság iránti bizalmatlanság, amit éppen az új nemzetállami eufória generál. Szerbia évekkel ezelőtt, az uniós csatlakozás érdekében kedvező, a kisebbségi autonómia rudimentumát képviselő törvényt hozott. Jogos ezért a feltételezés, hogy az uniós csatlakozási szándék gyengülése a szerbiai kisebbségeknek nem hoz semmi jót, a csatlakozás elvetése rosszabbodást idézne elő. Az is igaz viszont, hogy a csatlakozás után a nemzetállamok szövetségét biztosító jelenlegi EU-keretek sem hoznának új minőséget.
A határon túl élő magyar kisebbségek lélekszámának rohamos csökkenése – amit nem lehet a harcias nemzeti retorikával elrejteni – ékesen bizonyítja ezt. Az EU morálisan megértő a kisebbségek iránt, szélsőséges esetekben esetleg közbeszól, de alapjában véve megadja magát a nemzetállamoknak. Mindent összevetve, a jelenlegi felemás állapot nem felel meg a kisebbségeknek, de Európának sem. Most az a kérdés, hogy vissza vagy előre. Bezárkózni a nemzetállam ölelésébe, vagy kitörni a kockázatos ismeretlenbe?
