A fáraó elköszön
Az elektrosokkal azóta saját maga is kénytelen volt megismerkedni. E héten kedden a Maadi katonai kórházban leállt a szíve, és defibrillátorral próbálták újraéleszteni. Mubarak most agonizál.
A fáraó – ahogy a hazájában nevezték őt – sok halálos támadást túlélt már, de ilyen közel még sosem volt a végső búcsúhoz. Túlélte az 1973-as arab–izraeli háborút, sőt az egyiptomi légierő kezdeti sikerei jó fényt vetettek rá: háborús hősként ünnepelték, és kinevezték az egyiptomi légierőmarsalljává. Túlélte az Anvar Szadat elnök elleni merényletet, pedig helyetteseként ott ült mellette a dísztribünön, a lázadó katonatisztek golyói ott fütyültek el mellette. Sőt Szadat halálával megnyílt előtte az út a hatalomba.
De később is próbálták megölni, megkísérelték választásokon legyőzni, majd különböző betegségek támadtak rá, a 90-es évek elejétől több bonyolult műtéten esett át, ám mostanáig mindent túlélt. Talán a sportos életmód miatt. Soha életében nem dohányzott, nem ivott, reggelente 6-kor kelt, és fiatalabb korában minden napját futballmeccsel vagy edzőtermi konditornával kezdte.
A Tunéziából indult, de Egyiptomban csúcspontjára hágott „arab forradalom”, a Tahrir téri tüntetések aztán megadták neki a kegyelemdöfést. A demonstrációk január 25-én, az egyiptomi rendőrség napján kezdődtek, ami aligha véletlen. Bizonyára utalás ez a Mubarak-rezsim által alkalmazott rendőri erőszakra és az egy évvel korábbi, tragikus kimenetelű rendőri túlkapásra. A rendfenntartók halálra vertek egy fiatalt, aki egy igazoltatás során nem volt hajlandó átadni a személyi iratait.
A térségbeli stabilitás megőrzése miatt amerikai támogatást élvező Mubarak uralmának három évtizede alatt kemény politikai rezsimet épített ki. A rendőri visszaélésekre lehetőséget adott a Szadat elleni merénylet idején bevezetett, harminc éven át érvényben tartott rendkívüli állapot. Jogvédő szervezetek hiába tiltakoztak, hogy az egyiptomi biztonsági erők mindenkit megtámadhatnak, a politikai menekültektől kezdve az állítólagos terrorista szervezkedésekben részt vevő iszlamistákon át az egyszerű állampolgárokig. A kínzás, a rendőri erőszak közismert volt az országban. Mubarak 1981-es hatalomra kerülése óta négy elnökválasztást nyert meg; igaz, az első háromban nem is volt ellenfele. A legutóbbi, 2005-ös választáson elindulhattak ugyan más jelöltek is, de esélyük sem volt a győzelemre. Mubarak legfőbb politikai ellenfele, a Muzulmán Testvériség be volt tiltva, de a 2005-ös parlamenti választásokon az iszlamisták úgy is meg tudták szerezni a képviselői helyek egyötödét, hogy csak függetlenként indulhattak.
A nemzetközi sajtó Mubarak legfőbb erényeként azt hangsúlyozta, hogy képes volt biztosítani a régió stabilitását, és folytatta elődje Izraellel történt békekötésének politikáját. Tény, hogy Kairónak olykor el kellett szenvednie a testvéri arab országok ellenszenvét is, de ez a politika elég jó üzletnek bizonyult. Washington az egyiptomi–izraeli békekötés fejében évente közel kétmilliárd dollárral támogatta az egyiptomi hadsereget és az ország gazdaságát. Egyes sajtóhírek szerint ezekből az ügyletekből – a különféle katonai szerződések révén – maga a Mubarak család is komoly hasznot húzott, és a 70milliárd dollárra becsült vagyon jórészt ebből, illetve az elnöki befolyásból származott.
A fáraónak vagy inkább a családjának azonban túlságosan is megnőtt az étvágya, és egyre szemérmetlenebbül zsarolta az Egyesült Államokat. A Foreign Policy külpolitikai magazin szivárogtatta ki, hogy Mubarak így fakadt ki amerikai szenátorok előtt egy 2008-as találkozón: „Az Egyesült Államoknak jobban meg kellene becsülnie a térség stabilitásában játszott egyiptomi szerepet.” Talán érthető, hogy Washington miért ejtette olyan könnyen a számára is kényelmetlenné vált egyiptomi elnököt.
Bár ami utána jött, egyelőre csak káosz.
