Áthallásos történet
A következő folytatásban meg arról beszél a „császár” egyik udvaronca a maga barokkos nyelvén, hogy hasonló okokból Haile Szelasszié gátakat épített volna a Nílusra. A Császárból színdarab is lett. Az egyik előadáson ott ült Józef Tejchma, a párt egyik főembere. A színpadon nevettek, ő is nevetett. Aztán naplójában megkérdezi: Saját magamon nevetek?
– Ilyen részletek is vannak Artur Domoslawski könyvében, amelyet Ryszard Kapuszczynskiről írt. Az életrajzi könyv botrány lett Lengyelországban. Mára elkelt százötvenezer példány belőle, ami tényirodalomnál igazán tiszteletre méltó mennyiség. Kiadták spanyolul, olaszul, franciául, a magyar a negyedik idegen nyelvű kiadás. Készül az angol és a holland fordítás is.
Ryszard Kapuszczynski ugyanis halottan is valaki. Domoslawskival Budapesten beszélgettünk. Könyvének bemutatójára érkezett. Azt mondja, hogy könyvének hőse a legismertebb lengyel alkotó a világban. Hiába, hogy a közelmúltban két lengyel költő is kapott irodalmi Nobel-díjat, ha bemegy egy latin-amerikai vagy nyugat-európai könyvesboltba, ott hamarabb találja meg az ő könyveit, mint Czeslaw Milosz vagy Wieslawa Szymborska köteteit. És ez erősítette fel a botrány erejét, mondja, hogy olyan valakiről szól, akit a lengyelek azért tisztelnek, mert ismertté lett a nagyvilágban.
A botrány persze arról is szól, hogy a lengyelek (a lengyelek?) keveset tudnak hőseikről, azok életútjáról, de saját országuk valódi emberi történeteiről is. Vagy, ha tudnak róla, igyekeznek elhárítani maguktól a fekete-fehérben nem értelmezhető történeteket és életeket. Ahogy beszélgetünk Domoslawskival (korábban a Gazeta Wyborcza, jelenleg a Polityka újságírója), érzem, egyre otthonosabb a történet. Kapuszczynski világkarriert futott be. Írásait otthon és külföldön is, mint a létező szocializmus (vagy általában a Hatalom) kritikáját olvasták, ám ő bensőséges viszonyt tartott fenn az államszocialista hatalommal, sőt, élete nagyobb részében elfogadta szempontjait, és követte a pártvonalat.
Kapuszczynski bigott kommunistaként kezdte pályafutását, de nem lett – eltérően sok más, itthonról ismerős életrajztól – hithű jobboldali. Ahogy fiatal riporterként Kongóból, Angolából, Dél-Amerikából tudósítva az imperializmust, a régi és új gyarmatosítókat támadta, úgy volt élete végén a tőkés globalizáció kritikusa. – Kapuszczynski egész életében megmaradt a forradalom emberének. Valósággal beleszeretett Lech Walesába az 1980. augusztusi hajógyári sztrájk idején. Igen ám, de a szerző megírja: az akkor már országosan ismert riporter az egyik LEMP KB-titkár, Kazimierz Barcikowski kérésére ment a sztrájkoló tengermellékre. A liberálisnak tartott pártvezető inkább bízott a riporter jelentésében, mint a pártbizottságok és az állambiztonság papírjaiban. Ez is része volt a nálunk is oly kedvelt „hatalomvédte bensőség” állapotának.
Ryszard Kapuszczynski tehát egyszerre volt ellentmondásos és egyértelmű személyiség. Baloldali volt, aki élete végéig hitt az antiimperialista harcban. Eközben nyilvánvalóan a szocialista rendszer kritikusa. Bírálja és kineveti a reálszocializmus állapotait. Akik támadták az életrajzot, azt írták, hogy Domoslawski deheroizálja az írót. Volt, aki kegyetlenebbül fogalmazott: elárulta a barátját, írta a könyvről. Ő ugyanis teljes életrajzot akart írni, miközben szembesülnie kellett azzal, hogy a kelet-közép-európai közeg nem viseli el, hogy léteznek sokértelmű hősök. A botránynak három fő okát látja most.
1. Kapuszczynski a Lengyel Népköztársaság embere volt, sőt elkötelezettje a rendszernek. 1989 után Lengyelországban a megelőző történelmi kornak két fő uralkodó értelmezése volt Domoslawski szerint. A jobboldali narráció leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy a Kapuszczynski-féle kommunisták nemzetárulók. Van „liberális” narráció is, eszerint nem szabad ilyen leegyszerűsítve elítélni embereket, hiszen fiatalkorukban követhettek el hibákat, ám a kommunistaságtól eljutottak az ellenzékiségig. (Kapuszczynski egyetemi párttagfelvételét kortársa, Bronislaw Geremek celebrálta, aki később pártellenzéki, majd a Szolidaritás egyik főtanácsadója lett, volt külügyminiszter és az EP liberális képviselőjeként halt meg 2008-ban.)
Domoslawski szerint mind a két értékelés hibás Kapuszczynski esetében. Ő ugyanis (kényszerű kitérő, némi akadozó liberális szereplés után) megmaradt szellemében baloldalinak. Emlékeztet rá, hogy sok lengyel liberális és baloldali helyeselte a Bush-féle terrorizmus elleni háborút és az iraki inváziót. Kapuszczynski viszont elítélte, a harmadik világ elleni támadásként értékelte.
2. Botrányt okozott, hogy a könyv leírta Kapuszczynski „bonyolult családi életét”. Az író nem volt a férjek mintaképe, és nem csak azért, mert éveket töltött távol gyermekorvos feleségétől és lányától. Sok kalandja volt. Volt hosszabb viszonya is, miközben a házassága is létezett, ha nem is ideális állapotban. Az öntörvényű férfi, aki oly sok nőt varázsolt el, a saját lányával képtelen volt valódi szeretetteljes kapcsolatra – derül ki az életrajzból. A lengyelek felháborodtak az intim szféra bemutatásán, Lengyelország még mindig prűd ország Domoslawski szerint, és utal a kispolgári álszentség megszemélyesítőjévé lett Dulszka asszonyra. (A Dulszka asszony erkölcse című tragikomédiát pár éve Szegeden játszották.)
Botrányosnak tartották a hívek, hogy az életrajzíró „leleplezte” hősét, hogy az bizony szívesen kiszínezte amúgy is színes életét. Konfabulált. De lehet úgy is fogalmazni: nagyot mondott. Néha írásban is. De volt, hogy Domoslawski azon döbbent meg: amit addig konfabulálásnak vélt, az valóban megtörtént hősével. Például, hogy az angolai polgárháborúban használta is a géppisztolyt.
A botrányoknak ebben a fiókjában van Kapuszczynskinak a lengyel hírszerzéssel fenntartott viszonya. A dossziét a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) őrizte meg. Domoslawski azt mondta, hősének nem okozott különösebb erkölcsi megrázkódtatást, hogy együttműködjön a hírszerzéssel. Egyébként ezt tették annak idején más, külföldön, „frontterületen” dolgozó a tudósítók is, keletiek is, amerikaiak is. De Kapuszczynski együttműködése meglehetősen felületes volt, a „BM” legfeljebb olyan írásokat kapott tőle, amelyeket a tudósító egyébként is elküldött kizárólag a szerkesztőség, vagy a KB-illetékesek tájékoztatására.
A „BM” nem is nagyon zsarolhatta hősünket. Ugyanis neki jobb kapcsolatai voltak „odafenn”, mint a hírszerzőknek. Van azonban egy irat az író IPN-dossziéjában, amelyből a lengyel sajtó ügyet csinált. Kapuszczynski beszámolt arról, hogy régi ismerőse, az 1967-es anticionista kampány által Mexikóig üldözött kultúrantropológus kutatónő miket mondott neki a lengyel állapotokról és a pártvezetőkről. Durva dolgokat. Domoslawski azonban szinte teljesen biztos benne, hogy a „feljelentésnek” mondott szöveget az illető hölgy diktálta azzal, hogy így biztosan oda kerül, ahová szánja.
3. A Kapuszczynskival kapcsolatos harmadik botrány a posztmodern terméke. Nem értelmezhető az írások megszületésének idején és helyén. Ezt mondták Domoslawskinak kutatásai során az egykori helyszíneken. Többen állítják: a Ryszard Kapuszczynski legsikeresebb könyveiben leírtak (A császár, Sahinsah) úgy nem történhettek meg. A szövegeket azok nem mondhatták el neki, így nem beszéltek az emberek egy „fehérrel”, kommunista tudósítóval. Nem is igaz a dolgok jó része – mondják a szakértők. Igen ám, de e könyvek nem ténybeli pontosságuk miatt arattak világsikert, hanem, mert a dolgok, a történelem, a hatalom működése és brutalitása mélyére világítottak. – Most azonban – mondja Domoslawski – elvárás az, hogy minden tényt pontosan ellenőrizzenek. „Én viszont a könyveket nem riportként, hanem a hatalomról szóló traktátusként, vagy akár regényként olvasnám. Átrakom az egyik könyvespolcról a másikra.”
Megjegyzés. Azt veszem észre, hogy Ryszard Kapuszczynski egykor nálunk is sikeres könyveit az 1990 után felnőttek nem ismerik. Nem is hallottak róla. Pedig azok most is, itt is érvényesek.
