– Ezt hiba lenne Európa-ellenességnek nevezni –mondja Klau. A szakértő emlékeztet rá, hogy 1981-ben Francois Mitterrand a kampányában baloldali gazdasági fordulatot hirdetett. Hollande ennél jóval kevésbé radikális fordulatot szeretne, de nemcsak Franciaországban, hanem európai szinten. A kettő ugyanis elválaszthatatlan.

– A választók a legtöbb európai országban, de különösen az eurózónában mára felismerték, hogy saját jólétük nagymértékben függ attól, az unió többi tagja milyen állapotban van. A kormányok keze meg van kötve, ma már nem lehet csupán nemzeti szinten eldönteni, hogy egy ország milyen gazdaságpolitikát követ, muszáj egy irányba evezni. Kérdés, hogy milyen legyen ez az irány? Hollande a megszorításokra épülő politikát szeretné megváltoztatni, és nagyobb hangsúlyt fektetne a növekedésre. És ehhez nem lesz nehéz politikai partnereket találnia – utal a fogyókúrára fogott Olaszországra vagy Spanyolországra Thomas Klau.

A német–francia „motort” sem veszélyeztetné Hollande győzelme. Lesz néhány nehéz tárgyalása Angela Merkellel, aki egyértelműen Nicolas Sarkozy mellé állt a kampányban, de a két kormány évtizedek óta tudja, hogy együttműködésre van ítélve. – Személyiségüket tekintve valószínűleg jobban kijönnek majd, mint a kezdetben tűz és víznek tekintett Sarkozy–Merkel páros – jósolja a német kutató.

A holland helyzet ennél bonyolultabb. Itt olyan kormány omlott össze, amely a megszorítások élharcosának tűnt Európában. A koalíciós partnerek azonban nem voltak képesek megegyezni a takarékossági intézkedésekben, amelyeket eddig másoknak ajánlgattak. Ám arra semmi jel nem mutat, hogy Franciaország vagy Hollandia az európai integráció „kerékkötőjévé” válna, mint 2005-ben, amikor elutasították az uniós alapszerződést. – Az Európa-ellenesség nem növekszik – állítja Thomas Klau. Mindig is létezett egy kisebbség, amely elutasítja az integrációt, túlzottnak tartja Brüsszel befolyását, és a nemzetállamban hisz. Sokatmondó azonban, hogy még az unió történetének legnagyobb politikai válsága közepette sincs (sem a periféria-, sem a „mag”-országokban) többsége azoknak, akik el szeretnék hagyni az eurózónát vagy az EU-t.

A kutató egyelőre optimista: az elmúlt két évben az európai társadalmak kivétel nélkül leváltották ugyan a kormányaikat, de mindig mérsékelt pártokat küldtek helyettük a hatalomba. Ezzel a politikai rendszert nem kérdőjelezték meg, legfeljebb az előző kormánypárt válságkezelését. De veszélyes időszak következhet, ha ezekről a pártokról is bebizonyosodik: nem tudnak kiutat találni a válságból. – A feladat nagyon kényes. Úgy kell csökkenteni az adósságot és a büdzsé hiányát, hogy közben „ne öljék meg” a növekedést. Egyedül, nemzetállami szinten ez senkinek sem fog menni: egyre világosabb, hogy csak közös, európai megoldásokkal lehet kilábalni a válságból.