A rendszerváltás óta a külpolitikát – elenyésző kivétellel – olyan személyek irányították, akiknek semmilyen politikai befolyásuk nem volt. Hiába tudták – ha tudták –, mit kellene tenni, azt meg sem mondták, mivel tisztában voltak azzal is, hogy szavuknak mekkora a súlya. A Bem rakpart mindenkori vezetőjének a politikai befolyása determinálta a diplomáciai kar helyzetét. Sok-sok munkatárs cseréje ellenére a tevékenység rendszere a múlt struktúrájának foglya. A magyar diplomaták nincsenek kiképezve az érdekérvényesítésre, de aki önképzéssel vagy affinitással képes erre, az sem tudja ezt a tudást alkalmazni, mert a szükséges eszközök nem állnak a rendelkezésére. Ilyen körülmények között a külképviseleti munka zömmel inproduktív, a ráfordított összegek nincsenek köszönő viszonyban a haszonnal. Az apparátusban van a hiba? Csöppet sem. Az uniós elnökség levezénylése bizonyítja, hogy az apparátus másokhoz hasonló, esetleg annál jobb színvonalon képes megbirkózni a feladatokkal. Ha a politika nem szól bele, teljesítménye jó.

Mi az eredménye ennek a helyzetnek? A Gyurcsány-kormány idején kezdődött latens elszigetelődés Orbán alatt látványosan folytatódott: a sorozatos „odamondogatás”, az Európa tanácsi és európai parlamenti szereplés, az ENSZ vizsgálatai, az USA távolságtartása, amely már nyílt bírálatba is kifejeződött, az oroszországi kísérletek hűvös fogadtatása, a szlovák Híd apolitikus és adiplomatikus „kiközösítése”, az RMDSZ (óvatos) és aHíd (kevésbé óvatos) kényszerű elhatárolódása a Fidesz beavatkozásától csak néhány példa. A kudarcok nagyon ügyes eredménnyé kommunikálása a belföldi többségnél egyelőre hat, külföldön hatástalan. A belföldi nagy elefánt ugyanis külföldön kis egér, csak a „szabadságharc” jegyében úgy tesz, mintha ezt nem tudná. Nemzetközi megítélésünk zömében negatív.

A második Orbán-kormány hivatalba lépéséig a magyar külpolitika kétcsatornás volt. A külügy és a hírszerzés nem mindig egybehangzó anyagai bizonyos fajta kontrollt tettek lehetővé annak, aki ez iránt érdeklődött. A hírszerzés, amely régóta abból élt, hogy az államapparátuson belül egyedül rendelkezett információkat feldolgozó részleggel, nem térhet el „főnöke”, a külügyminiszter álláspontjától. Ez egyfajta Izrael-effektust eredményezhet: a hatnapos háború kirobbanása azért érte váratlanul Izraelt, mert a hírszerzés főnöke minden ellentétes információt lesöpörve nem hitt Egyiptom támadási szándékában. Azóta ott külön osztály működik, amelynek feladata a titkosszolgálat más részlegei következtetéseinek kontrollálása. Nálunk ma a külpolitikai értékeléseknek semmilyen intézményesített alternatívája nincs. Ehhez társul a hírszerzés anyagi forrásainak folyamatos csökkentése, amely ma már a működőképesség határára sodorta a szervezetet.

A külföld politikai, tömegkommunikációs véleményét, bírálatát a kormányzat saját fekete-fehér szemüvegén keresztül látja. A kritikát jobbik esetben ismeretek hiányára vagy éppen az ellenzék „nemzetellenes” aknamunkájára vezeti vissza. A kormányzat képtelen belföldi kétharmados hatalma birtokában a külföldet más szemüvegen keresztül nézni, ezért érveire nem is figyel. Csak kényszerhelyzetben hajlik, minden megygyőződés nélkül, s lehetőleg titokban. Nem retten vissza „fordítási hibáktól”, vagy éppen „félreszerkesztésektől” sem. A kettős beszéd is része ennek a politikának: mást mond belföldnek, és mást külföldnek. Hogy ez lelepleződik? Vagy nem számol vele, vagy nem is érdekli. Pedig a külföldi bírálatok elemzése, figyelembevétele számos kudarctól mentesítené Budapestet – még a saját céljai megvalósítása mellet is. Drága pénzen igénybe vett külföldi tekintélyépítés ezt nem oldja meg.

Kis országok –márpedigMagyarország az – akkor tudnak hatékony külpolitikát folytatni, ha ezekben a kérdésekben pártokon felüli egység kovácsolódik össze, perspektivikusan gondolkozik, és nem megy szembe a nemzetközi trendekkel. Példáért nem kell messze menni. Ausztria abban az időben tett szert minden mutatójánál nagyobb nemzetközi jelentőségre, amikor ezt a területet pártokon felüli konszenzus alapozta meg. (És Kreis ky személyében államférfi volt az élen.) Az elmúlt évtizedek azt is bebizonyították, hogy Magyarország bizonyos körülmények között képes minden objektív adottságán túlszárnyaló nemzetközi jelentőségre szert tenni: a nyolcvanas évek első felében Budapest volt Kelet–Nyugat kapcsolatainak a katalizátora, és jelentős szerepet vállalt a forró háború elkerülésében. Sajnos a rendszerváltást követően ez a külpolitikai fejezet (és ami fontosabb: tapasztalatai) teljes egészében feledésbe merült. A nyolcvanas évek végén, Németország újraegyesítésekor is ilyen szerepkörbe kerültünk, de ez is lassan zárójelbe kerül. Az aktuális lehetőségeket viszont a kormányzat rendre elszalasztja: pl. az EU-elnökeként az arab válságban meg sem szólaltunk …

A pártokon felüli konszenzust –Ausztria példájára – egy külpolitikai tanács alakíthatná ki, amelynek a nemzetközi kapcsolatok alappillérének tartott területekkel foglalkozna az ország hosszú távú érdekeit keresve. Ezek az unió, a NATO, a szomszédsági politika (ebben a sorrendben) lehetnének.

Az EU a magyar nemzetközi mozgástér legalapvetőbb kerete. Jelenleg azonban nincs felmérve, a kidolgozásról nem is beszélve, hogy hosszú távon mik azok a konkrét (és kisszámú) érdekek, amelyeknek taktikai lépések sorozatával determinálniuk kell európai politikánkat. NATO-politikánkkal is hasonló a helyzet. Mi keresnivalónk van pl. a Hindukuson, miért ölünk ebbe rengeteg pénzt, miközben ezzel sem magunkon, sem pedig az ottaniakon nem segítünk? Végül pedig a szomszédságpolitika legkényesebb vetülete, a nemzetiségi politika. A magasztos deklarációkat milyen módon kívánjuk a gyakorlatba átültetni? A tisztánlátás feltétele a ma összemosódó állami és nemzeti fogalmak különválasztása, következetes politikai megjelenése. Ha ezek európai tartalmúak, és ilyen módon fogalmazódnak meg, a szomszédságpolitika ma meglévő számos problémája eltörpülne. Amíg azonban ez a terület a belpolitika szolgálója, (vad)hajtása marad, erre kilátás sincs.

A nyolcvanas évek első felében, majd az évtized végén a magyar külpolitika képes volt adottságait messze túlhaladó nemzetközi szereplésre, és ezt a helyzetet az ország számára kamatoztatni. Ha a pártokon felüli konszenzus megvalósul, az ország legalább adottságainak megfelelő –ma álomnak tűnő – helyet foglalhatna el a világban, és esetenként ezen túlmenő jelentőségre is szert tehetne. Ameddig erre nem kerül sor, addig külkapcsolataink rendszere csak névleg, ráolvasással, kommunikációval, de nem tartalma szerint „nemzeti” és „eredményes”.

A szerző író, a politikatudományok kandidátusa