Bár a német megosztottság Berlinre is igaz volt, 1961 előtt szabadon lehetett közlekedni a nyugati és keleti szektorok között, kelet-berlini gyerekek nyugatra jártak iskolákba, és nem volt ritka, hogy keletiek nyugaton dolgoztak. Szembesülve az ottani magasabb életminőséggel és jóval nagyobb szabadsággal, egyre többen döntöttek úgy, hogy inkább nyugaton maradnak. 1949 és 1961 között több mint 2,5 millióan távoztak, 1961-ben pedig naponta több mint ezren. Walter Ulbricht keletnémet pártfőtitkár hivatalosan ugyan azzal indokolta a fal építését, hogy ezzel honfitársait védelmezi a nyugati imperializmustól, valójában saját hatalmát védte, és az NDK-t próbálta megóvni a kiürüléstől. A keletnémet hadsereg először szögesdróttal kerítette körbe a keleti városrészt, majd ezt erősítették meg betonoszlopokkal, amiből később kialakult a több mint három méter magas betonfal. A keleti oldalról nem lehetett megközelíteni a falat, előtte senki földje és szögesdrót akadályok húzódtak, őrtornyokból reflektorokkal pásztázták a környéket, és állandó lőparancs volt életben.

Christian Wulff államfő beszédében többek között elismerte, hogy sokan nyugaton is beletörődtek a fal létezésébe, nem harcoltak ellene, és ezt szégyenletesnek nevezte. A Spiegel által megszellőztetett történelmi dokumentumokból például kiderül, hogy Konrad Adenauer akkori kancellár azt fontolgatta, hogy felajánlja a szovjeteknek a teljes Nyugat-Berlint (vagyis a francia, brit és az amerikai zónát), ha cserébe megkapja Lipcsét és Schwerint – ezzel az NDK ipari bázisát gyengítette volna, viszont feladta volna az egykori fővárost. Az előnyös üzletről John F. Kennedy amerikai elnököt is győzködte, ám végül semmi sem lett belőle.

Végül a falat az emberek, a keletnémetek bontották le, és nem magától szűnt meg – emlékeztetett a német államfő. Wulff némi aktuálpolitikát is csempészett a mondanivalójába, amikor azzal érvelt: a németeknek épp e történelem fényében fenn kell tartaniuk a nyitottságot, és képesnek kell lenniük befogadni másokat. Még ha ehhez manapság jókora bátorság kell is – utalt a bevándorlás és a török kisebbség integrációinak problémáira az államfő.

Klaus Wowereit berlini főpolgármester a legújabb kori történelem legszomorúbb napjának nevezte 1961. augusztus 13-át. A fal és szögesdrót általi megosztást semmivel sem lehet igazolni –mondta, s szavai akár válaszként is értelmezhetők Gesine Lötzsch, a kommunista utódpártot is magában foglaló Baloldal társelnöknőjének kijelentésére. Lötzsch ugyanis arról beszélt, hogy a fal a második világháború és a náci Németország Szovjetunió elleni támadásának logikus következménye volt. A kijelentés a Baloldalon belül is vihart kavart, több politikus is elhatárolódott a pártelnöktől, és nyomatékosan kijelentette: semmilyen ideál vagy magasabb cél nem igazolhatja a fallal kapcsolatos jogtalanságokat, az emberi szabadság korlátozását.