Bolondító bor átka ül a skótokon
Bármi legyen is az ok, a Buckfast Skócia megrögzött italozási problémájának jelképévé vált egy olyan időszakban, amikor heves vita zajlik éppen erről. „A skót lakosság egy jelentős részének viszonya az alkoholhoz káros, ártalmas – az egyén, a családok, a közösségek és a skót nemzet számára egyaránt” – mutatott rá a kormány egy nemrég kiadott jelentésében.
S tényleg nem úgy tűnik, hogy a Buckfast segítene.
Tavaly egy fiatalkorúak börtöne 172 foglyának bevonásával végzett vizsgálat azt mutatta, hogy a 117 elítélt közül, akik a bűncselekmény elkövetése előtt szeszes italt fogyasztottak, 43 százalék Buckfastot ivott. Amikor egy tipikus lakótelepen megvizsgálták az összegyűlt szemetet, a hulladék 35 százaléka Buckfast-üvegekből állt. És Strathclyde válság sújtotta ipari övezetében a helyi rendőrség azt közölte a BBC riporterével, hogy a 2006 és 2009 között készült 5638 bűnügyi jelentésben szerepelt ez az ital (114 esetben a Buckfastpalackot fegyverként használták).
Az italt forgalmazó cég, a J. Chandler és Társa szóvivője szerint a Buckfast a szeszes italok skóciai piacának kevesebb, mint 1 százalékát teszi ki és nem igazságos, hogy éppen ezt pécézik ki. Az sem igaz, mondta a szóvivő, visszautasítva az episzkopális egyház egyik püspökének állítását is, miszerint a Buckfast apátság szerzetesei a bor készítésével eltértek volna Szent Benedek tanításaitól. „Mindig bölcs arra emlékezni, hogy Jézus a vizet borrá változtatta”, tette hozzá.
Egészében Nagy-Britannia végül is elfogadta, hogy az országnak szembe kell néznie az ivászat problémájával, amely túlmegy a fiatalok buliivászataihoz kapcsolódó félelmeken. Az ország azt is felismeri, hogy a probléma megoldására 2005-ben hozott intézkedés –engedélyezték, hogy a kocsmák a nap 24 órájában nyitva tartsanak és így elkerüljék a záróra előtti rohamot az italért – kudarcot vallott. Ám ha a probléma Nagy-Britanniában súlyos, Skóciában még rosszabb.
A 16 éves és annál idősebb skótok 2007-ben átlag 12,5 kvart² tiszta szeszt fogyasztottak. Ez fejenként 42 üveg vodkának felel meg és a 8. legmagasabb mennyiség a világon. (A briteknél átlag 10,5 kvart jutott egy főre). A kormány becslései szerint az alkoholizmus évi 3,6 milliárd dolláros kárt okoz a skót gazdaságnak az egészségügyi és szociális kiadások és a termelékenység csökkenése miatt.
Egy többcélú törvényjavaslat, amely most halad a maga útján a skót parlamentben, többek között kötelezné a kiskereskedőket, hogy megszabják a szeszes italok legalacsonyabb árát, és így véget vetnének a különféle akcióknak, amelyek elősegítették, hogy az elmúlt 30 évben reálértéken 70 százalékkel csökkenjenek az alkoholárak. Ellenzéki képviselők azonban elutasítják a törvényt, részben azért, mert nem hatna ki a Buckfastra, amely máris többe kerül, mint a javasolt minimális ár. A „Buckfast-övezetben”, Skócia régi ipari központjában, ahol ez a bor a régió kedvenc itala, különleges érdeklődés kíséri az italozást korlátozni hivatott törvényhozást. Az ital annyira jelen van mindenhol ebben a Glasgow-hoz közeli munkásvárosban, hogy egyesek Coatbridge asztali borának hívják (mások „csavaros lének” becézik, vagy Travis Bickle-t³ idézve, „Kit bámulsz” borként emlegetik).
Buckfast távolról sem újdonság a piacon, a húszas évek első felében vált népszerűvé, amikor orvosok írták fel leromlott egészségű bányászoknak és a patikákban árulták.
Ám ami az egyiknek segít a kedvét feljavítani, az a másik számára aggasztóan hatásos serkentőnek bizonyul. Az ital alkoholtartalma 15 százalék, tehát valamivel magasabb, mint a legtöbb boré. Ugyanakkor a 7,5 decis üvegben annyi koffein van, mint nyolc dobozos Coca-Colában együttvéve. (...)
„Szétrobbantja az ember fejét”, mondja a Buckfastról James Grimson, egy kocsma előtt cigarettázva, Coatbridge központjának közelében.
„Ezért van errefelé szombatonként olyan sok verekedés”, mondja Umair Ansar, aki egy újságosboltban dolgozik a belvárosban. Az italt előszeretettel fogyasztják a bajkeverés szándékával kötekedő fi atalemberek – „ned”-ek, ahogy Skóciában nevezik őket. A legkeményebb Buckfast-ivók egymás után két-három üveggel is lehúznak a borból. „Azt mondják, pohárból nem ugyanolyan az íze”, magyarázza egy járókelő, a 48 éves Martin Rooney. „Egyenesen az ember fejébe száll, de nem az én világom”, teszi hozzá. (Rooney aztán megjegyzi, hogy az ő világa esténként fél üveg vodka.)
A Buckfastot vonzó üvegben forgalmazzák, amelyet barátságosan kinéző szőlőfürt díszít. Úgy tűnik, hogy az ízét meg kell szokni. Az újonc számára, aki megkóstolja, sűrű, édes bort idéz – talán sherryt – kólával és a Vivarin nevű koffeintablettával dúsítva.
„Kóstolta már valaha a Benalyn köhögés elleni szirupot?”, kérdezi Sharon Macauley, a G & B’s Newsbox nevű vegyesbolt eladója, ahol jó üzletet csinálnak a Buckfastból. Éppen belép a 30 éves JohnMiller, hogy megvegye napi adagját a borból, másfél üveget. Nehéz volt kiszedni belőle, miért szereti ezt az italt. „Hozzászokik az ember”, mondja. Szerinte a Buckfastot méltatlanul teszik egyedül felelőssé a skót társadalom minden alkoholizmussal kapcsolatos problémájáért. „Látni embereket, akik sört meg vodkát isznak és ugyanannyit verekszenek. Ennek semmi köze a Buckfasthoz”, mondja.
Öt évvel ezelőtt Cathy Jamieson, Skócia akkori igazságügyi minisztere kijelentette, hogy a Buckfast „az antiszociális viselkedéshez kapcsolódik”, és Auchincleckben egy üzlet előtt állva szólította fel az italt árusító boltokat, hogy korlátozzák vagy szüntessék be a Buckfast forgalmazását.
Ám Jamieson felhívását elnyomta helyi fiatalok egy lármázó csoportja, akik körülvették és beszéde alatt azt ordítoztak: „Ne tiltsák be a Buckiet! Ne tiltsák be a Buckie-t!”. És a terv visszájára fordult, a Buckfast forgalma rohamosan fellendült a régióban.
Lábjegyzet
¹ Az angliai Devon megyében található Buckfast apátságot eredetileg 1018-ban alapították, majd VIII. Henrik idején működését betiltották. 1882-ben száműzött francia bencések építették újjá és az 1890-es években ők kezdték előállítani a Buckfast tonic-bort.
² Űrmérték, egy kvart 0,946 liter.
³ Robert De Niro szerepe a Taxisofőr című filmben.
A cikk 2010. február 3-án jelent meg a The New York Times hasábjain.
