Túl a szimbólumokon, az egymás után megrendezésre kerülő kommunista és/ vagy marxista, komoly érdeklődésre számot tartó konferenciák jól mutatnak egy hazánkban szinte észrevehetetlen trendet: nemcsak a fasizmus tért vissza a politikai küzdőtérre, de a kommunizmus is. Egyébként változnak az idők, manapság a kommunizmus fellegvára a legkevésbé sem Franciaország, hanem az angolszász világ és Németország. Valószínűleg egy ilyen nagy nevekkel megrendezett konferenciára Londonban vagy Berlinben több ezren látogatnának el, itt Párizsban több száz emberről beszélhettünk csupán, de kétségkívül feltűnő volt a fiatalok igen magas aránya. És persze az igazán nagy nevek – mint az Althusser-tanítvány, a világhíres filozófus, a marxi életmű egyik legalaposabb ismerője, Étienne Balibar, a kommunizmus, esetében a leninizmus igazi nemzetközi filozófus sztárja, a szlovén származású, de Londonban élő Slavoj Žižek vagy a szintén Althusser köréből induló, a XIX. század eleji-közepi munkásemancipáció igen eredeti, szintén nem nemzetközileg ismert filozófusa, Jacques Rancière – részvételével zajló szekciókra zsúfolásig megtelt az egyetem nagy amfiteátruma.

Mindenesestre a kommunizmus kísértetének visszatérése egyelőre kevésbé mozgalomként, mint inkább virágzó teoretikus útkeresésként szembeötlő: de hát végül is ennek a kettőnek a viszonya mindig is a kommunizmus/szocializmus/ anarchizmus (végső soron ezek szinonimák) legfontosabb kérdése volt. Ma a kérdés – némiképp leegyszerűsítve a dolgot –a következőképen hangzik: hogyan érhető el, hogy a marxi – tehát nem szociológiai – értelemben vett proletariátus különböző csoportjai, melyek egymás ellen való kijátszása („bevándorlók”/„őslakosok”, munkanélküliek/„segélyből élők”, állami/ magánalkalmazottak, állandó munkahelylyel bírók/prekariátus, cigányok/„fehérek” stb.) a „felülről jövő osztályharc” legfontosabb eleme és a fasizmus térnyerésének első számú oka, egy közös teóriában harcuk azonosságára ismerjenek? Teória és praxis, mint a régi szép időkben: az eltűnt forradalmi alany nyomában...

Ma a gondot nem a Tőke logikájának való ellenállás hiánya jelenti (hiszen ellenállás van szép számmal), hanem az, hogy ez a bizonyos forradalmi alany a kapitalizmus proletarizáló és a neoliberalizmus szubjektivizáló, individualizáló tendenciái miatt – melyek okai az emberek nemzeti identitáshoz, rasszhoz, valláshoz való menekülésének, azaz a fasizmus rohamos terjedésének – korántsem magától értetődő. És egyáltalán, mint jelent az, hogy „forradalmi elmélet”? Jacques Rancière mondta erre némi malíciával: „végső soron a forradalmárok nem azok, akik beszélnek a forradalomról, hanem akik forradalmat csinálnak”...

A kommunizmus eszméjének nemcsak az eszme és gyakorlat egyirányú kapcsolata („kommunista elmélet nélkül nincs kommunista mozgalom” – hogy klasszikust idézzünk) jelenti a specifikumát, hanem ennek megfordítása is: nem véletlen, hogy a konferencia majd minden előadója idézte a híres Marx-mondatot, mely szerint „a kommunizmus a valóságos mozgalom, melynek célja megdönteni a fennálló rendet”. Látható volt, hogy a konferencián megjelent fiatalokat elsősorban ez érdekelte: a különböző szervezetekben dolgozó mozgalmárok ha – sajnálatos módon igen ritkán – szót kaptak, mindig ugyanazt kérdezték: filozófus elvtársak, túl a teórián, „mi a teendő”?

Ma már – legalábbis ebben a körben –közhely, hogy a marxizmus legnagyobb erénye (túl filozófiai, közgazdaságtani, szociológiai, történeti érdekességén) az, hogy forradalmi elmélet: az objektív formula („a társadalom története az anyagi termelés, illetve termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondások története”) és a szubjektív formula („a társadalom története osztályharcok története”) egymást magyarázzák, ugyanannak a valóságnak a két oldalát jelentik. Erre utalt a konferencián Tamás Gáspár Miklós is, mikor kifejtette, hogy a kommunizmus ereje végső soron abból jött, hogy hadat üzent a régi világ rendjének, erkölcsének, intézményeinek: a kommunizmus hatalmassága éppen radikalizmusának félelmetessége volt. A konferencia címére utalva azt mondhatjuk, hogy a kommunizmus teóriája akkor igaz, mikor hatalmas, és akkor hatalmas, mikor igaz.

A teoretikus kérdés persze gyakorlati probléma is: hogyan szervezhető meg a „lényeg nélküliek, a tiszta tagadás osztályának” – a marxi proletariátusdefiníció ez, nem valamiféle szociológiai kategória: így lehet, hogy a „munkásosztály eltűnt”, bár ez sem tűnik túl valószínűnek, de a „proletariátus” természetesen megmaradt – lázadása?

Idekapcsolódó probléma, mely meghatározta az egész konferencia látásmódját, és minden bizonnyal megrendezésének egyik oka is volt, hogy Alain Badiou, a talán legismertebb kortárs – nem marxista, ámde kommunista – francia filozófus nemrég megjelent politikai műveiben a kommunizmust kanti értelemben vett, nagybetűs Eszmének nevezte. Badiou szerint ez az Eszme nem más, mint a történelemben állandó, noha persze más-más konkrét alakban feltűnő „kommunista invariáns”, azaz az egyenlőség eszméje, amely maga után vonja az állam és a magántulajdon eltörlésének igényét. Így ezen kommunista invariáns alapján egy nagyszabású történelmi ívet húzhatunk a Spartacusfelkeléstől a kínai kulturális forradalomig. A konferencián éles kritikák hangzottak el ezzel kapcsolatban: Alex Callinicos angol filozófus, a londoni King’s College profeszszora, a legfontosabb angolszász marxista lapok ismert szerzője egyszerre tartotta túl absztraktnak a kommunizmus igencsak történeti jellegű mozgalmának az „egyenlőség Eszméjére” való redukálását, míg bizonyos szempontból túl konkrétnak az elképzelést.

Badiou ugyanis nem hagy kétséget afelől, hogy a „létező szocializmus” (melynek egyébként ő sem volt híve) bizony a kommunizmus történetének része: bukás volt, szörnyű volt, de egy kísérlet volt a XIX. század kommunista Eszméjének a XX. században a valóságba való átültetésére. Ezzel egyrészt az a probléma, hogy legalábbis implicite ez azt jelenti, hogy mondjuk a sztálini terror csupán a „valóság szenvedélye” volt, de hát közben csak meghalt pár millió ember... Teoretikusan a Badiou-féle koncepció lényegében a marxi elmélet kidobását jelenti, vagy legalábbis történelmi jelentőségűvé való lefokozását. Callinicost idézve ezzel az a gond, hogy ma is a tőkés rendszerben élünk, tehát a politikai gazdaságtan marxi kritikáját – amely, még egyszer hangsúlyozzuk, nemcsak közgazdasági elmélet volt, hanem forradalmi teória is –, hacsak valaki nem ír jobbat, nehezen elképzelhető, hogy nélkülözheti a kommunista teória.

Mindenesetre abban egyetértés mutatkozott, hogy ahogy Balibar fogalmazott: távolról sem a marxizmus volt az utolsó (és egyébként nem is az első) szó a kommunista teória történetében. Vagy hogy még plasztikusabbak legyünk, Badiou egyik tanítványát idézve úgy fogalmazhatunk, hogy „a marxizmus kommunizmus nélkül üres, a kommunizmus marxizmus nélkül vak”.

Talán Magyarországról ez is kevéssé látszik, de a teoretikus küzdelmek már maguk mögött hagyták „1989” szellemét: a kommunizmus/totalitarizmus vitát, a kommunizmus megfeleltetését a sztálinizmusnak és más ehhez hasonlóan vaskosan ideologikus elképzeléseket (sokan felhívták már rá a figyelmet, a konferencián éppen Žižek, hogy amikor – leginkább persze a rendszer ideológusaitól – az halljuk, hogy „az ideológiák végének” korát éljük, biztosak lehetünk benne, hogy a lehető legideologikusabb korban élünk: ez volt a helyzet az 1989 utáni korszakkal is). A kommunizmus nagy valószínűség szerint nemcsak a sztálinizmus ballasztjától szabadult meg –ez annál is természetesebb, mivel a kommunizmus mellett ma is kitartó értelmiségiek és más mozgalmárok amúgy is jelentős részben antisztálinisták voltak –, hanem a bolsevizmus más alakváltozataitól is. A mai kommunizmus, mint „eszme”, erősen befolyásolt az anarchisták évszázados szellemi hagyománya által: a sokáig kitagadott eszmei áramlatok a kollektivista anarchistáktól a forradalmi szindikalistákig, a tanácskommunistáktól 1968-ig a főáram kevesek által vitatott részévé váltak.

Maga a pártforma is valószínűleg csak némi praktikus okból maradt meg, Pierre Dardot francia filozófus fejtette ki előadásában, hogy az állampárt nem a semmiből, hanem a forradalmi avantgárd pártjából (a bolsevik pártokból) jött létre: a tömegek már a szovjet Thermidor előtt is meg voltak fosztva saját sorsuk irányításától. És persze a szervezeti forma és a teória –gondoljunk csak a „bevitt osztálytudatra” – kölcsönösen egymást feltételezte. Végezetül nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk arról, hogy az egész konferencia hangulatára erősen rányomta a bélyegét, hogy pár nappal a kezdete előtt elhunyt Daniel Bensaïd francia filozófus, értelmiségi, mozgalmár, azon kevés számú „68-as” egyike, akik szemernyit sem engedtek kommunista meggyőződésükből. Megható volt látni és hallani az elhunyt mozgalmár emlékének adózó számtalan – fiataloktól és idősebbektől, külföldiektől és franciáktól jövő – őszinte tiszteletadást. És persze sok tekintetben didaktikus is: megmutatta, hogy egy igazi kommunista mozgalom – Bensaïd trockista volt, élete utolsó évtizedében már erős anarchista attitűdökkel – milyen is igazából, hogy az „elvtárs” szó nem tréfadolog.

Bensaïd (akinek a konferenciára tervezett, előre megírt előadása magyarul a rednews.hu honlapon olvasható) a következővel zárta volna előadását: „A kommunizmus nem tudományos »ismeret« a célról és az odavezető útról, hanem stratégiai, a nagy vonalakat felrajzoló hipotézis. Megsemmisíthetetlen neve az álomnak egy másik világról, ahol az igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás uralkodik; a valóságos mozgalom, mely a fönnálló rend felforgatására tör a kapitalizmus határain belül, és egyben a hipotézis, amely irányítja ezt a mozgalmat a tulajdon- és hatalmi viszonyok radikális átalakítása felé, távol tartva a »kisebbik rosszabbal« kötött megbékéléstől, amely a legrövidebb út a még roszszabb felé.”

Mindazonáltal a mai kommunizmus teoreti kus és gyakorlati (egymástól elválaszthatatlan) kérdései korántsem csak a kommunisták ügyei: bármely politikai oldalon is álljunk, az azért nehezen lenne tagadható, hogy a tőkés rendszer mai tendenciái igen komoly szerepet játszanak a fasizmus terjedésében. Ahogy a konferencia egyik résztvevője egyetértőleg idézte Walter Benjamint: „Minden fasizmus mögött ott van egy elbukott forradalom”...

Tettamanti Béla rajza