A kubai változásokat kívülről támogatók nem véletlenül kezdtek el laptopokat, mobiltelefonokat és egyéb technikai eszközöket bejuttatni ahhoz a vékony, máshogy gondolkodó réteghez, amely valahogy mégis használja a netet. Az ilyen kívülről jövő támogató tevékenység korántsem kockázatmentes: a kubai vezetés kémkedésnek és államellenes tevékenységnek tekinti – a múlt hónap végén például börtönbe csuktak egy amerikai állampolgárt, aki a hivatalos kormányzati segélyszervezet, a USAID megbízásából laptopokkal megrakodva érkezett a szigetre.

Úgy tűnik, hiába ütnek meg egyre kritikusabb hangot a kubai bloggerek – élükön a nemzetközi díjakkal elhalmozott „sztár”, Yoani Sanchez –, ez a mankókra támasztott online forradalom egyelőre csak karcolgatja a felszínt. Igaz, a bloggerek közül sokan nem is online formában érik el az olvasóközönséget, hanem kézről kézre járó CD-ken. A net hiánya Kubában krónikus és sírnivaló.

Mondhatni, hogy Kuba informatikai szempontból szinte fehér foltként fekszik a Karib-tengerben, bár száz kilométeres körzetben sűrűn behálózott és lefedett területek veszik körül. Ennek a helyzetnek az oka részben persze az amerikai embargó, de a kubai kormányzat is erősen hozzáteszi a magáét. Egy kubai otthonról egyáltalán nem tud netezni, kivéve ha a valami miatt erre jogot nyert elenyésző kisebbséghez tartozik (kiemelt művészek, tudományos kiválóságok és a politikai-gazdasági elit tagjai).

Ami viszonylag hozzáférhető, az egy intranetszerű, zárt levelezőrendszer, amelybe be lehet jelentkezni, bár az ilyen lehetőséget kínáló klubok előtt szinte mindig hosszú sor kígyózik. Több a remény az állami intraneten keresztüli e-mailezésre, ha valakinek otthon van gépe és előfizetése. Persze csak akkor teheti, ha telefonja is van – és ilyennel a kubaiaknak csupán 11 százaléka rendelkezik.

Tény, hogy a szigetországban az embargó miatt nincs üvegszálas kábel a tengerfenéken, helyette műholdról érkezik a net, amely így jóval lassabb, drágább és korlátozott sávszélességű. Állítólag az idén kész lesz a baráti Venezuelával koprodukcióban épülő vezeték, de a kubai informatikai és kommunikációs miniszterhelyettes néhány hónapja azt nyilatkozta, hogy a kábel elkészülte után sem lehet majd csak úgy beleinternetezni a világba, bizonyos korlátozások maradni fognak. (A hivatalos indoklás az, hogy a közösségi internetezést kívánják előnyben részesíteni továbbra is – az iskolákat, könyvtárakat, klubokat, intézményeket. Állítólag azért, mert keveseknek van lehetőségük rá, hogy komputert vegyenek.)

Nemcsak a tévézést, hanem a szörfölést is meg lehet oldani illegálisan, bár hasonlóan az előbbihez, ez is aránytalanul sokba kerül, és nem kevés veszéllyel jár. Súlyos büntetést kockáztatnak azok az éjszakai internetezők, akik valamelyik állami intézmény komputeres rendszerének egyik jelszavával jutnak fel a hálóra.

Turistaként, ha Kubában töltött nyaralásunk alatt nagyon feszít a hiány, óránként 5-6 dollárért netezhetünk a nagyobb hotelekben. Ezekre a helyekre a hasonló céllal érkező helyi lakosokat időnként beengedik, időnként meg nem – a szabályok hol szigorodnak, hol enyhülnek –, mindenesetre a havi 17-20 dollárnak megfelelő átlagfizetést tekintve a turisták számára fenntartott helyeken történő internetezés egy kubai számára semmiképpen nem olcsó mulatság. Marad a munkahelyi gépen át létesíthető kapcsolat (már ahol van), esetleg az elenyészően kevés számú internetkávézók egyike, ahol az ember a személyes adatai leadása után ülhet le a billentyűzethez. Az ellenséges tartalmúnak minősített oldalakat persze blokkolják.

Tudjuk, hogy a felülről jövő, sokszor értelmetlen tiltás sok kreatív energiát hozhat mozgásba. Kubában is virágzik a feketepiac, és ha az ember tudja, hogy hol keresse, szinte mindent meg lehet kapni, beleértve az egyik leghiányzóbb cikket, a cenzúrázatlan információt is. Ez utóbbi terjesztéséből sokan élnek, és nem is rosszul. A szájról szájra terjedő információnak, a „humán netnek” Kubában amúgy is komoly szerepe van. Havanna Vedado nevű negyedében van olyan utca, ahol – más közösségi hely híján – éjszakánként összegyűlnek a fiatalok énekelni, inni, beszélgetni, hangoskodni.

Ezen a helyen sokszor járnak kézről kézre különböző hordozókon különböző, netről letöltött információk, underground zenék, tiltott irodalom. Az elektronikus zenei szcéna is igényli az újabb és újabb vizuális és hangzó anyagot, ami a műfaj lételeme lenne elvileg. DVD-n, pendrive-on, komputerből kiemelt hard discen jár kézről kézre szinte minden a mexikói tévésorozat legújabb részétől kezdve a közönség előtt sosem vetített hazai dokumentumfilmen át a szabad hangvételű netes portál legújabb írásaiig.

A csak néhány éve engedélyezett mobiltelefon szintén szolgálhat ilyen célt: sokan kifejezetten azért tartják, hogy a telefon memóriájába betárazzanak és bluetooth technika segítségével megoszszanak under ground zenéket, televízióban nem vetített videoklipeket, PDF-formátumban olvasható tiltott vagy csak el nem érhető könyveket.

Ezekre a hordozókra csak úgy kerülhet az információ, hogy előbb a megfelelő illegális kép- és hangforrásokhoz valahogy hozzájutnak valakik. A dolgot nehezíti, hogy nem az internet hiánycikk a szigeten, hanem a külföldi tévécsatornák is. Ez utóbbi hiánynak az orvoslására szintén jó régen megszületett a szabad piac illegális változata: ami az országon kívülről érkező tévécsatornák műsorának vételét illeti, becslések szerint körülbelül tízezer illegális parabolaantenna működik az országban, munkát és megélhetést biztosítva a kábelek és antennák szerelőinek, üzemeltetőinek.

A hatóságok időről időre lecsapnak az informális láncolat valamelyik pontjára – például 2007-ben volt egy nagyobb, a parabolaantennákra irányuló razzia, amikor lesöpörtek pár háztetőt, illetve pénz- és börtönbüntetéseket osztottak ki néhány „szolgáltatónak” és sok fogyasztónak. De, mint sok minden mással, valószínűleg ezzel is úgy lehet a hatóság, hogy a robbanás elkerülése miatt nyitva hagy néhány szelepet.

Az informális csatornák működésére az egyik legfrissebb példa a legelső kubai vírusvideó története. Bár nem valószínű, hogy a szigeten sokan nézegetnének You-Tube-videókat, mégis futótűzként terjedt el Juan „Panfiló” Carlos kamera előtti tette, illetve e tett aránytalan következményének híre.

Egy szemmel láthatóan az alkohol hatása alatt álló polgárról van szó, aki egy utcai interjús helyzetben az operatőr és annak illedelmesen válaszolgató alanya közé vetette magát, és a kubai állapotokra panaszkodva, teátrális gesztusokkal kaját (Jama! Jama!) követelt. A Magyarországon is jól ismert „részeg polgár a kamera előtt” toposz karibi megfelelője nem úszta meg annyival, hogy röhögött rajta néhány hétig a (külföldi) netes nyilvánosság. Miután a rövid magánszám kikerült az internetre, Panfilót bevitték a rendőrségre, és mivel nem volt nehéz néhány, a kubai mindennapi túléléshez szükséges törvénytelen turpisságot rábizonyítani, kapott két év börtönbüntetést.

Hivatalos indoklás szerint azért, hogy megakadályozzák, hogy bűnt kövessen el a jövőben. Szinte minden Kubával foglalkozó civil médiumban elemezték az esetet, többnyire szolidáris hangnemben írva a szerencsétlen fl ótásról, aki akaratán kívül a szólásszabadság legújabb kubai bajnoka lett.

„Hat kommunikációs célra használt műhold működésbe állításával ma hajnalban Kuba a teljes lakosság számára hozzáférhetővé tette az internet elérését. A zökkenőmentes és ünnepélyes üzembeállítás Punto Gordában, a sziget legkeletibb végén fekvő helységben történt. Az avatáson többek között részt vett Arnaldo Tamayo ezredes, az első latin-amerikai űrhajós, valamint több orosz, kínai, spanyol és francia kollégája is.

Az eseménnyel foglalkozó videokonferenciát hat kontinensen lehetett jelen időben követni a NASA-n, az USA Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatalán keresztül létesített rendkívüli kapcsolat segítségével. Kuba ezzel beilleszkedett a világűr békés meghódítására vonatkozó hosszú távú karibi tervekbe. Ez irányú erőfeszítéseiben iráni, kínai és észak-koreai partnereire mindig számíthat.”

Nem, a fenti hírt nem a világ nagy hírügynökségei röptették világgá, sőt ha hűek akarunk lenni az igazsághoz, akkor azt kell mondanunk, hogy egyáltalán nem röpült világgá, hiszen csak azok olvashatták, akik az egyik nehéz körülmények között a világhálóra kerülő kubai blognak, a Cuba Fake Newsnak, azaz a Kubai Álhíreknek az olvasói. A blogot egy irodalommal és kortárs vizuális művészetekkel foglalkozó kubai lány szerkeszti az olvasók által beküldött vicces álhírekből.

Ez a felület – hasonlóan néhány más, többnyire nagy nehézségek árán internethez jutó, fiatal és középgenerációs kubai polgár blogjához, azokról az álmokról, vágyakról és nehézségekről szól, amelyekről a hivatalos sajtó – beleértve az állásban lévő újságírók által írt „hivatalos” blogokat – sosem ír. Egy teljesen más valóságot ismerhet meg az, aki ilyeneket olvas. Többnyire a hivatalos irányvonallal szembemenő, sokszor a nevüket és arcukat is vállaló értelmiségiek blogolnak hétköznapi élményeikről, mindennapos frusztrációjukról, reményeikről és reménytelenségükről.

Írók, fotósok, tanárok, diákok – egy „companerókban” gondolkodó társadalom virtuális polgárai. Több hangon szóló, de azért elég kicsiny blogoszféra ez, amelynek tagjai – jelentősebb hazai olvasótábor híján – főleg egymásnak és a szigeten kívüli világnak írnak.

Az internethasználat szociális és korosztályi megoszlása a világ gazdagon behálózott területein is eltolódást mutat a fiatalabb generációk javára; ez ismert tény, sokféle levonható tanulsággal és várható következménnyel. Kuba lakossága meglehetősen elöregedett képet mutat – részben amiatt, mert az évtizedek alatt legális és illegális úton külföldre távozók nagy része a tetterős korban lévőkből került ki.

Az internet használatával kapcsolatos kérdések mellett az utazási korlátozások az a másik téma, amely a legtöbb fiatalt foglalkoztatja. A mai napig évente sok százan indulnak neki a Miami irányába mintegy 70 kilométeres távolságnak hivatalos papírok nélkül. Az elmúlt évek óvatos fiatalitási hulláma ellenére az állami vezetők túlnyomó része hetven év feletti, különösen a kulcspozíciókban. Ez a politika mellett a kultúrára, a hétköznapi viszonyokra és természetesen a modern kommunikációs eszközökhöz való viszonyra is rányomja a bélyegét.

Persze nem kell abszolutizálni a technológiát és az életkori megoszlást: Irán, arányaiban jóval fiatalabb lakossága, a gazdag telekommunikációs ellátottság ellenére sem tudott változásokat elérni, hiába drukkolt a „zöld forradalomnak” a világ. Kubában az utolsó forradalomnak az idén volt az ötvenegyedik évfordulója.

Számítógépet már használhatnak az iskolások is, de a neten nem szörfölhetnek