A konzervativizmus tetszhalála
Amerikában viszont korántsem áll ilyen jól a szénájuk. Az elmúlt hetek politikaelméleti sikerkönyve itt A konzervativizmus halála Sam Tanenhaus, a The New York Times vezető mellékletszerkesztője tollából. Vegyük például a legfrissebb esetet, amely sajnálatos módon lekéste a nyomdát a rövid esszékötethez. Egy kiabáló radikális hordószónok (Rush Limbaugh) bevásárolta volna magát a St. Louis-i amerikaifutball-csapatba, mire az óhatatlan morgás nyomán a liga főnöke (Roger Goodell) óvatosan, de határozottan leintette a próbálkozást, mondván: a sportágnak nincs szüksége megosztó, felforgató kommentárokra. Erre Limbaugh "a konzervatívok" kirekesztéséről beszél. Ebben a szereposztásban ugyanis a jobboldali radikális rádiós lenne "a konzervatív". Ahogy a könyvről szóló recenziójában Jackson Lears írja, az amerikai politika egyik zavarba ejtő vonása, hogy a magukat konzervatívoknak nevezők semmit sem akarnak konzerválni.
Ez Tanenhaus fő gondja a mai, romjaiban heverő amerikai jobboldallal, amelynek alakjai "Pompeji exhumált figuráinak pozitúráiba meredtek". A jobboldal saját sírját ásta meg azzal, hogy "hatalomszerzési igyekezetében olyan útra lépett, amellyel mélyen és dacosan antikonzervatívvá vált érveiben és eszméiben, taktikájában és stratégiájában, főképpen pedig jövőképében. Ma szinte magától értetődő, hogy az amerikai jobboldal belülről fakadóan ellenségessé vált a kormányzati és a társadalmi intézményekkel szemben, hamis értékek hordozóinak tekintve azokat, amelyek veszélyeztetik "az igazi Amerikát". Ahogy a liberális Jacob Weisberg szemléletesen írja a Newsweek hasábjain, a jobboldaliak anélkül utasítják el az ország gondjainak orvoslását célzó liberális (Obama-féle) erőfeszítéseket, hogy értelmes alternatívát vázolnának fel. "A legutóbbi választások óta a teadélutánok (tiltakozó megmozdulások - a tud. megj.), az életpárti (értsd: abortuszellenes - a tud. megj.) módosító indítványok és az éghajlatváltozás tagadásának agyhalott gyülekezete lettek."
Helyzetüket persze a gazdasági válság nem könnyíti meg - legalábbis itt, az Újvilágban. Mit is jelenthet ugyanis az "egyéni felelősségvállalás" a 15 millió amerikai munkanélküli korában, amikor az egészségbiztosítási járulékok - éppen az önmagukról gondoskodókat sújtva - az egekbe emelkedtek az elmúlt évtizedben, a személyi megtakarításokat, a befektetéseket pedig a "mérgező" származékos ügyletek bedőlése nyomán elfújta a szél? Mit jelentsen "a baloldal veszélyezteti gazdaságunk alapjait" frázis, amikor a Wall Street ájultan omlott a Federal Reserve és a pénzügyminisztérium karjaiba, csak mentsék meg a bajba jutott cégóriásokat? Amikor a friedmani-hayeki világkép földi helytartója, Alan Greenspan meakulpázni ment a Capitoliumra? Marad, ahogy Tanenhaus írja, a dekadens "mozgalmi konzervativizmus" meg a "konszenzuspárti realisták" helyébe lépett "revansisták", szomorú pótszernek a reagani forradalom elmúltával. És most jön az Európában (Magyarországon) talán meglepő poén. Ennek az egésznek az amerikai liberálisok sem örülnek. Megbomlik ugyanis a "fékek és egyensúlyok" rendszere, nincs alternatíva, csak kétségbeesett tagadás, a jobboldal vezető (és recsegő) hangja ma egy rádiós műsorvezető. Pedig: "Legjobb formájában a konzervativizmus betöltötte azt az alapvető funkciót, hogy megvilágította a múlthoz fűződő kapcsolatunkat, és artikulált módon fejezte ki a közös hiteket, amelyeket az amerikaiak a leginkább embert próbáló időkben is igyekeztek megőrizni. Marad hely az autentikus konzervativizmusnak politikai életünkben - annak, amely nem lerombolni, hanem konzerválni akar." Ezek Tanenhaus zárómondatai. Nem nekrológ ez, hanem a tetszhalottnak szóló biztatás.
A könyv megjelenése morbid módon esett egybe egy biológiai halállal. Irving Kristoléval, a neokonzervativizmus atyjáéval. Ez felidézte a még a Bush-éra második felére megroggyant elvbarátait, az ideológus apparatcsikokat, Paul Wolfowitzot, Richard Perle-t, Douglas Feith-et, John Boltont. A The Wall Street Journal véleményrovatában ma is gyakran olvasni írásaikat. Jobboldali agytrösztökben húzták meg magukat, mint az American Enterprise Institute vagy a Hudson Institute. Ahogy egyikük, Norman Podhoretz (ő nem dolgozott az államigazgatásban) nemrég nyilatkozta: "mi neokonzervatívok soha nem bírtunk annyi hatalommal, mint azt az emberek gondolták. És most sem vagyunk annyira gyengék, mint azok sugallják, akik már a sírfeliratunkat fogalmaznák."
Mint ahogyan a jobboldal egésze sem az. Minden, immár a Nobel-bizottságig érő Obama-ájulat ellenére sem árt emlékeztetni: a jelenlegi elnök valamivel több mint 69 millió voksot kapott egy évvel ezelőtt, míg John McCain, akit a Bush-éra öröksége is erősen nyomott, csaknem 60 milliót. McCainre valójában többen szavaztak, mint 2004-ben a demokrata John Kerryre, és összehasonlíthatatlanul többen, mint akár 2000-ben George W. Bushra vagy Al Gore-ra, akár 1996-ban Bill Clintonra vagy Bob Dole-ra (akkor is, ha a harmadik jelölt Ross Perot-ra jutott voksokat elosztjuk közöttük.) Hogyan lehetséges, hogy látszólag intelligens emberek Sarah Palint éljenzik? - értetlenkedik Jacob Weisberg. Hát úgy, hogy - az antiszemitizmusról szóló Kádár kori vicc analógiájára - meglehet, nincs ma (Amerikában) konzervativizmus, de lenne rá igény. És van is rá esély, elvégre Barry Goldwater után is jött egy Ronald Reagan.
Washington, 2009. november
