Nyolc év múltán Omar a vezetője egy lázadásnak, mely Afganisztán nagy részén szilárdan teret nyert a sokkal jobban felszerelt amerikai és NATO-erők ellenében. Ez az ember távolról sem történelmi lábjegyzet, inkább olyan, nyugtalanító biztonsági kihívás az Obama-kormányzat számára, amely elnyűtte az elnök tanácsadóit, megosztotta a Demokrata Pártot, és sok amerikait frusztrál.

"Elképesztő történet ez", mondta Bruce Riedel, az a volt CIA-tiszt, aki a tavasszal az Obama-kormányzat kezdeti Afganisztán-politika felülvizsgálatát koordinálta. "Omar félanalfabéta, aki egész életében csupán maroknyi nem moszlimmal találkozott. És mégis a modern történelem egyik legfigyelemreméltóbb katonai visszatérését szervezte meg." (...)

Továbbra is rejtély ez az ember, aki az amerikai politikai feladvány centrumában áll, követői bálványozásának és legendáinak, s a világ hírszerző szervei találgatásainak tárgya. Születését különböző beszámolók 1950-re vagy 1959-re, vagy 1960-ra, avagy 1962-re teszik. Lehet, hogy a pakisztáni Kvetta közelében rejtőzködik, vagy egy afgán faluban húzta meg magát. Senki sem tud semmi biztosat.

"Omar nem működhet nyíltan, mert túlságosan sokan keresik", és az 1980-as években egy szovjet repeszgránát megsebesítette, elvesztette egyik szemét, ami felismerhetővé teszi, mondta Alex Strick van Linschoten, holland születésű író, aki Kandahárban él, ahol Omar mozgalma megszületett, és aki segített egy volt tálib tisztségviselőnek a memoárjai megírásban.

"Négy-öt ember van, aki üzenetet tud Omarnak eljuttatni", mondta Strick van Linschoten. "És aztán van egy kör, amelynek tagjai el tudnak jutni ahhoz a négy-öt emberhez."

Rahimolla Juszufzai, a The News International című pakisztáni újságtól, aki 2001 előtt tucatnyi alkalommal interjúvolta meg Omart, azt mondta róla, hogy "szűkszavú, és nem sokat tud a nemzetközi ügyekről". Ám híres szerénységéről, legendák övezik, milyen ádázul harcolt az 1980-as években a szovjet inváziós erők ellen a mudzsahedekkel, és hogy az 1990-es évek elején milyen eredményesen vetett véget a törvényenkívüliségnek és a hadurak véres leszámolásainak: mindez együttesen bebetonozta a hatalmát.

"Hívei bálványozzák, hisznek benne és készek életüket adni érte", mondta Juszufzai. Noha még tálib vezetők is csak ritkán találkoznak Omarral, ő "továbbra is az ihletőjük, aki leveleket és hangfelvételeket küld parancsnokainak és harcosainak", mondta az újságíró.

Stanley A. McChrystal tábornok, az afganisztáni amerikai főparancsnok, közelmúltban kelt értékelésében a tálibokat nevezte meg a lázadás legfontosabb összetevőjének, akik, "nem szorosan" egyeztetnek két ismert hadúr által vezetett csoporttal. A tábornok végkövetkeztetése az, hogy "jelenleg a lázadóké a kezdeményezés" és "romlik az általános helyzet".

Omar közleménye figyelemre méltóan hasonló elemzést tartalmaz. Ő, vagy a szövegírója, méltatta "a mudzsahedek vitézségét" az ellenség "rafinált és ultramodern technológiájának" visszaverésében, hozzáfűzve, hogy a tálib mozgalom "közeledik a győzelem határához".

Visszavonultságához képest, szövegéből olybá tűnik, nagyon is tisztában van a nyugati közvéleménnyel, hiszen utal a történelemre, mely a külföldi hadseregeket Afganisztánban kísérti ("Nyolcvan évig harcoltunk a brit betolakodók ellen"), kárhoztatja a legutóbbi elnökválasztáskor elkövetett csalásokat, és az amerikai vezetésű erőkről azt kérdezi, hogy "elértek-e bármit az utóbbi nyolc évben?".

Amerikai katonai és hírszerzési elemzők azt mondják, hogy a tálibok viszont valóban elértek bizonyos dolgokat. A mai afgán tálibokat egyfajta franchise műveletként jellemzik, olyan, különböző indíttatású harcosok decentralizált hálózataként, akiket az afgán kormány és a külföldi erők iránti ellenséges érzület, valamint az Omar iránti hűség egyesít.

A tálibok kis létszámú gerillaegységekbe osztják el a harcosokat, fokozták az öngyilkos merénylők és a házilagos készítésű robbanóeszközök bevetését. A mozgalom a tálibok déli fellegvárából kiterjesztette a műveleteket az északi és a nyugati országrészre is, amivel a NATO-t arra szorította, hogy csapatait jobban szétterítse.

A napi döntéseket Omar helyettesei hozzák, különösen Abdul Gani Baradar molla, egy felkészült, gyakorlatias parancsnok, aki sok tanácskozást bonyolít le tálib parancsnokokkal és az ország nagy részén kinevezett "árnyékkormányzókkal", mondják elemzők.

Omar a tálibok rábari súráját, vagyis vezetői tanácsát irányítja, melyet a kvettai súráként emlegetnek, amióta 2002-ben átköltözött a pakisztáni városba. A tálib parancsnokokból álló súra "úgy működik, mint egy kommunista párt politikai bizottsága", felvázolja az általános stratégiát, mondta Juszufzai, a pakisztáni újságíró. McChrystal az értékelésében azt írta, hogy a súra "minden télen szabályosan áttekinti a hadjárat állását, majd Omar közli a jövő évre vonatkozó iránymutatását és szándékait".

Thomas E. Gouttierre, az omahai Nebraskai Egyetem Afganisztán-tanulmányi Központjának igazgatója azt mondta, hogy "Omar, jelképes alakként, kisugárzó erő a tálibok számára", aki hasonló szerepet tölt be, mint Oszama bin Laden az al-Kaidában. Ám a tálibok sikereit Gouttierre nem Omar valamiféle katonai géniuszára vezeti vissza, hanem inkább a pakisztáni hírszerző szolgálat és az al-Kaida tapasztaltabb tanácsadóira.

A nyugati és afgán források egyetértenek Omar életrajzának főbb pontjaiban. Eszerint falun született, rövid ideig vallási iskolába járt, a mudzsahedekkel harcolt a szovjet hadsereg ellen, és 1994-ben közreműködött a tálib mozgalom megszervezésében. Egyes beszámolók szerint nős és van két fia.

Meglehet, éppen ismeretlenségének köszönhetően vált a puritán diákok vezetőjévé, akik utóbb, harcolva eljutottak Kabulig, a fővárosig, mondják némely szakértők. Nem volt afféle pöffeszkedő hadúr, akinek megvannak a maga szövetségesei és ellenségei, s ez alighanem jó pont volt Pakisztán Szolgálatközi Hírszerzési Igazgatóságának szemében. "Omarban volt egyfajta el nem kötelezettség, ami hasznossá tette őt", mondta Strick van Linschoten. (...)

A tálib folklór az 1980-as évekbeli hősiességéről mesél, amikor sebesülésekor maga távolította el a sérült szemét, majd harcolt tovább; felidézi az 1990-es évek közepéről Omar álmát, melyben Mohamed próféta megjövendölte neki, hogy békét fog hozni Afganisztánra; és 1996-ból azt a pillanatot, amikor magára öltött egy köpenyt, mely a legenda szerint valaha a prófétáé volt, és felvette "az igazhívők parancsnokának" titulusát.

Ez abban az évben történt, amikor bin Laden Afganisztánba helyezte át a bázisát. Azóta az amerikai kormányzati tisztviselők számára Omart illetően a központi kérdés mindmáig az, hogy milyen a viszonya az al-Kaidával. (...)

Bin Laden körüludvarolta a tálib vezetőt, hűségéről biztosította őt és az iszlám történelmi vezetőjének nevezte a sokkal kevésbé iskolázott férfit. Egy bin Laden által 2001. október 3-án Omarnak írott levél, melyet egy al-kaidás számítógépen találtak meg és a The Wall Street Journal megszerezte, tovább áradozott róla ("Hangsúlyozni szeretném, mennyire hálásak vagyunk neked, hogy az emírünk vagy").

Habár az Egyesült Államok és szövetségesei erőteljes nyomást fejtettek ki bin Laden kiadása érdekében, Omar ezt visszautasította, amiért nagy árat fizetett a tálibok bukásakor.

Richard Barrett, volt brit hírszerző tiszt, aki most az ENSZ-nek figyeli az al-Kaidát és a tálibokat, úgy véli, hogy Omar tanult a 2001-es leckéből. Ha a tálibok visszaszerzik a hatalmat, mondta, "nem akarják majd, hogy ott ólálkodjék az al-Kaida. Azt akarják majd, hogy elmondhassák: Mi egy felelős kormány vagyunk."

Valóban, Omar szeptember 19-i közleménye tartalmaz egy ilyen állítást: "Minden országot biztosítunk, hogy Afganisztán Iszlám Emirátusa, felelős erőként, nem fog segédkezet nyújtani ahhoz, hogy másokat veszélyeztessenek."

Riedel, aki részt vett a most felülvizsgálat alatt álló Afganisztán-stratégia kidolgozásában, egy legyintéssel - "ügyes propaganda" - intézi el az efféle kinyilatkoztatásokat.

"Tizenhárom esztendeig próbáltuk elérni, hogy a tálibok szakítsanak az al-Kaidával és adják ki bin Ladent, és nem tették meg", mondta Riedel. "Bármi is köti össze őket, kiállta az idő próbáját."

(A cikk elkészítésében közreműködött Eric Schmitt, aki Washingtonból, és Pir Zubair Sah, aki a pakisztáni Iszlámábádból tudósított.)

A cikk 2009. október 11-én jelent meg a The New York Times hasábjain.