Az amerikai és az orosz külügyminiszter is jelen lesz a svájci nagyvárosban, amikor a két ország magas szintű képviselői megállapodást írnak alá. Megnyitják a határt, és ismét diplomáciai kapcsolatra lépnek. Ankara 1993-ban zárta le az örmény határt, a karabahi konfliktus idején.

Emlékezetes, hogy az örmény csapatok akkor elfoglalták az azerbajdzsáni területbe ékelt autonóm köztársaságot és a hozzá vezető útvonalat. A háborúnak 30 ezer áldozata volt, százezrek lettek hontalanná. Örményország gazdaságilag azóta sem állt talpra, erősen függ Oroszországtól és a külföldön élő örményektől. Karabah kikiáltotta függetlenségét, amelyet csak Jereván ismer el.

A helyzet rendezéséről sok éve tárgyalnak az azeriek és az örmények a nagyhatalmi diplomatákból álló Minszki Csoport közvetítésével. Legutóbb ezen a héten államfői szinten Chisinauban. A kommünikék jó hangulatúnak, konstruktívnak mondják a megbeszéléseket, amiből azonban nem derül ki, találtak-e valamilyen közös pontot.

Ez egyelőre elképzelhetetlen, mind a két fél élet-halál kérdésként fogja fel az ügyet. A muzulmán Azerbajdzsán (háta mögött eddig Törökország és persze nagy szénhidrogénkincse állt) nem akar egy talpalatnyi földről sem lemondani, és az elüldözött azeriek visszatérését kívánja. A másik fél szerint viszont Karabah a keresztény örmény kultúra nemzeti szentélye, amelyről nem mondhatnak le.

Időközben azonban a törökök kihátráltak az azeriek mögül. Feltehetően megértették, hogy az ország EU-tárgyalásait meggyorsíthatná, ha törölnék ezt a vitatott ügyet a napirendről. Közbeszól azonban a még távolabbi történelem is. Az örmények követelik, hogy Törökország ismerje el, hogy az oszmán csapatok 1915-ben népirtással másfél millió örményt elpusztítottak. Ankara erre eddig nem volt hajlandó.

A mostani megállapodásnak része lehet egy közös oknyomozó, történelmi bizottság felállítása. Törökországban egyébként értelmiségi körökben van is hajlandóság a múlttal való szembenézésre, és a kormányzó iszlamista párt is hajlandó valami hasonlóra politikai megfontolásból. A hadsereg és a kemalista elit azonban tart a beismeréstől, sokan félnek, hogy felmerül a kárpótlás igénye.

Örményországban is van ellenzéke a megállapodásnak: a nacionalista mozgalmak és a nagy hatalmú diaszpóra a török bocsánatkéréshez köti támogatását. Szerzs Szargszjan államfő azonban feltehetően beéri a közbülső megoldással. Ahogy a török vezetők sem ragaszkodnak már ahhoz, hogy Karabah földjén állítsák vissza az azeri szuverenitást. (Állítólag a külföldi örmények erőszakos akcióitól tartva titkolják az utolsó percig az aláírás helyszínét.)

Ha a rendeződés megvalósul, az erősítené a stabilitást a dél-kaukázusi térségben. Az örmény-azeri rendezéssel új csővezeték-útvonalak nyílhatnának, és ez Törökországnak is kedvez. Anakara szívesen lenne Európa fő szénhidrogén-útvonala a Kaszpi-tenger és a Közép-Kelet között. Csökkenne az örmény gazdaság függése Oroszországtól, és az energiaellátás fellendülést is hozhatna az eddig izolált országban.