A választási kampány-népművészet egy szép új alkotásában gyönyörködhetnek a dailykohn olvasói egy budapesti polgárnak köszönhetően, aki a Nagykőrösi úton lett figyelmes a műre, s miután telefonon bejelentést tett a rendőrségen, felhívta a 168 Óra szerkesztőségét, ahonnan rögvest fotóst küldtek a helyszínre, hogy dokumentálják a reneszánszát élő art de haine - gyűlöletművészet - e remekét.

Megmondom őszintén, nem tudom, miért kellett bejelentést tenni a rendőrségen. Hát nem azért volt a rendszerváltás, hogy egyszer és mindenkorra vége legyen a művészet adminisztratív eszközökkel való elnyomásának? Hát nem a művészi önkifejezés szabadságáért kockáztatták egzisztenciájukat ellenzéki aktivisták?

Mester Ákos mestert, a hetilap főszerkesztőjét sem értem, hogyan téveszthette meg a látszat és vezethette téves következtetésekre a pleinair e gyöngyszeme. Hogy fordulhatott elő, hogy éppen ő hagyta magát elvakítani a politikai üzenettel, és nem fedezte fel a valódi művészi értéket a plakáton? Érthetetlen!

Mester félreveri a harangokat: ahelyett, hogy közös imára hívná az embereket, főhajtásra az ismeretlen alkotó vagy alkotóközösség előtt, háborog. Imígyen: "...nincs mire várni, mert „megjelent a ház falán a jel”, és nekünk közösen kell lemosni a gyalázatot, akár a Jobbik, akár bármely kisebbik rossz akar itt félelmet kelteni. Ebben az átmeneti összefogásban sokkal többen lehetnénk, mint azt a szocik gondolnák, és a Fidesz sem hihetné, hogy minden bajunkra egyetlen orvosság van: „Csak a Fidesz!” Ez az összefogás az újjáéledő ordas eszmék és a Jobbik megfékezését szolgálná, és nem engedne meg semmiféle pártérdeken alapuló, szégyenletes és cinkos különalkut, amely a csendőrpárt közreműködésével akar kiszorítani a választási küzdelemből akár egyetlen demokratát is.

Igen: „Idő van!” Ideje annak, hogy észre térjünk. És ideje van végre annak is, hogy kibújva a hideg polgárháború sáncai mögül, a tisztességes, hazaszerető demokraták összeigazítsák óráikat. Mindenki! Mindenki, akinek fontos, hogy milyen ország lesz itt."

Szerintem ez a dolgok totális félreértése.

A plakát-átragasztás (Marquis de Montepont szerint - ne keresd, egyetlen lexikon sem ismeri, sajnos - Kohn megjegyzése) a pop-art egyik legprogresszívebb, az intertextuális, a verbális, a multimediális és természetesen a figuratív konstelláció harmonikus artikulációjának fenomenális tour de l'horizont-ja.

Mondhatnánk, persze, hogy a Nagykőrösi úton észlelt munka sötétben bujkáló gazemberek szánalmas gyalázkodása, antiszemita és Izrael-ellenes gyűlöletkeltés, uszítás, ami ellen a törvény szigorával, de még inkább hangos tiltakozással kell fellépnie minden tisztességes polgárnak. Ám ezzel elárulnánk, hogy előítéletesek, megbocsáthatatlanul elfogultak, intoleránsak vagyunk és még csőlátással is megvert bennünket a sors.

Ne vitassuk hát el egyetlen kreatív antiszemita honfitársunk, egyetlen fajgyűlölő újnyilas keretlegény szomszédunk, egyetlen irodalmi vénájú neonáci szófaragó-művész barátunktól sem a szabad alkotás, az önkifejezés és a nyilvánosság alapvető emberi jogát!

Válaszoljunk inkább mi is a művészet eszközeivel! Mint tette például John Hartfield 1943-ban készült "És mégis forog..."  c. művével,

Vagy a minimal art e példányával:

Esetleg stencilartban: