Az 5771. esztendő kezdődik! Ma van a zsidó új év, a kétnapos Ros Hasaná előestéje, csütörtökön és pénteken a hagyomány szerint megíratik a sorsunk a következő évre.

A nemrég elhunyt nagyszerű ember, Raj Tamás rabbi tollaival ékeskedem, amikor idemásolom néhány éve a magyar zsidó honlapon megjelent kedves és tartalmas magyarázatát arról, hogy milyen népszokások jellemzik ezt az ünnepet.

Kívánom a dailykohn kedves olvasóinak, hogy azonnal életre legyenek bejegyezve: Lealtar lechájim.

Raj Tamás:
Újévi népszokásaink

Minden nép, minden közösség sajátos módon üli meg ünnepeit, a vallástörvény elõírásait színes eseményekkel, filozófiáját tükrözõ ceremóniákkal díszíti. Ezek a vallási népszokások így a kutató számára a néplélek mélyen rejlõ értékeirõl árulkodnak.

A ros hasaná (szó szerint az év feje) elnevezés — különös módon — csupán egyszer fordul elõ a Bibliában, Ezékiel próféta 40. fejezetének elején, s ott is inkább az ünneppel kezdõdõ hónapot, tisri havát jelöli. Mózes ugyanis az elsõ tavaszi hónapot, az egyiptomi szabadulás évfordulóját szánta újesztendõnek, ez valósult meg az ókori Izrael állami életében. Törvényei ugyan az õszi évkezdetrõl is megemlékeznek, ám azt csupán a kürtharsogás (sófárfúvás) napjaként (jom truá) határozzák meg. Úgy tetszik, a zsidóság újéve korábban is õsszel kezdõdött, s ezen lényegében Mózes rendelkezése sem tudott változtatni: számunkra most kezdõdik az 5767. esztendõ. (Raj Tamás 4 éve írta ezt a szöveget - Izsák)

Újévi zsidó népszokásaik közül a legtöbb a “jó elõjel” (héberül sziman tov) képzetébõl fakad. “Vigyázz az újesztendõ elsõ napjára, — figyelmeztet már a Talmudban Ráv, a 3. század elején élt babilóniai iskolaalapító — , mert ha ez a nap meleg, az egész évben meleg lesz, ha viszont hûvösre fordul az idõ, hideg esztendõ várható” (Baba Batra 147a). Jól emlékszem, gyermekkoromban ilyenkor ebéd után szüleim nem engedtek lefeküdni, nehogy végigaludjuk az egész évet...

A közkeletû dalban is megénekelt “sziman tov” mondhatni központi szerepet játszik ezen a napon a népi életben. “Minden új, könnyû és jó dolog egyúttal jó elõjelnek is számít egész Izrael számára.” (Machzor Vitry 362.) Ez a gondolat határozta meg étkezési szokásainkat. Az ünnepi kalácsot (a barcheszt) újév napján kerekre sütjük, nem hosszúkásra, mint a szombatköszöntõ vacsorához. Ezzel arra akarunk utalni: legyen az esztendõ kerek és kellemes számunkra.

Ros hasaná estéjén (az õszi nagyünnepek végéig) só helyett mézbe mártjuk a kalácsot: legyen édes a beköszöntõ új év. A híres möllni rabbi (Jaakov Halévi, 1365— 1437) szerint az újévet köszöntõ kiddus (boráldás) után mézbe mártott édes almát szokás enni, jeléül annak, hogy a Szent — áldott legyen — jó és édes esztendõt rendeljen nekünk. Ezért azt mondjuk ilyenkor: jó és édes év újuljon meg számunkra, hiszen a bibliai Nehemja is írja: “zsíros ételt ettek és édes italt ittak". Az is szokás, — folytatja a rabbi — , hogy olyan illatot keltenek, amely az almaültetvények illatára emlékeztet, ahogyan a kabbalisták gondolják (Izsák áldó szavaival): “lásd, fiam illata olyan, mint a mezõ illata”.

A Lévi törzsébõl való Jehuda rabbi (Maharí Szegal) viszont kosfejet ajánl eledelül, egyrészt Izsák megkötözésének (a bozótban fennakadt kos) emlékére, másrészt azért, hogy az esztendõ során “mi legyünk a fej, és ne a farok”. Provence-ban is bárányfejet esznek, fehér szõlõvel és fehér fügével. Franciaország északi részén viszont vörös almát fogyasztanak, holott a piros szín a bûnt, a fehér a megtisztulást jelképezi. Lengyelországban tyúkleves került az asztalra, mert ott az kimondottan esküvõi étel volt, a házasságkötés pedig mindig örömet jelent. Bárányfej helyett halat, halfejet ettek: a hal ugyanis a pénz és a szaporodás szimbóluma.

Nálunk, Magyarországon õsidõk óta sárgarépa fõzelék az újévi ebéd. Nem csupán azért, mert édes étel, hanem mivel a répát héberül ugyanazokkal a betûkkel írják (gezer), mint az isteni ítéletet (gzar). Hitünk szerint ugyanis ez idõ tájt dönt a Mindenható sorsunk felõl. Az sincs kizárva, hogy egy jiddis szójátékkal függ össze a répafõzelék: a sárgarépa ugyanis jiddisül mérn, míg a vele majdnem egybehangzó mern "sokasodni, gyarapodni" jelentéssel bír. Az újévi répafogyasztás — a néphit szerint — elõsegítheti, hogy a beköszöntõ esztendõ a gyarapodás éve legyen. Diót viszont tilos enni (hosaná rabbá bûnbánó napjáig): ennek héber szava (egoz) — úgymond — számértékében azonos a bûnt jelentõ héber szó (chét) számértékével, a kiejtésre nem kerülõ alef nélkül.

A “jó elõjel” gondolata alakította öltözködési szokásainkat is. Újesztendõre új, lehetõleg fehér ruhát veszünk fel, az asszonyok selyembõl készült, fehér fejkendõt öltenek. Már a talmudi Ros hasaná traktátus misnája és annak alapján a középkori midrásgyûjtemény, a Jalkut Simóni megállapítja: “ünnepre az egész világ feketébe öltözik, a nõk fekete kendõt vesznek föl, a férfiak kisimítják hajukat és szakállukat, Izrael fiai viszont fordítva. Mi fehérbe öltözünk, hajat és szakállat vágatunk”. A zsinagógában délelõtt a hagyományhû férfiak fehér gyolcsruhát (jiddis szóval kitlit) öltenek. A közhiedelem szerint ez a gyász jelképe, ami azonban merõ tévedés. Hahn István professzor könyvében figyelmeztet: “A fehér imaköntös eredetileg egyszerûen ünnepi ruha volt, ezt bizonyítja az is, hogy sok vidéken széderestén is azt veszik fel, amikor pedig nincs idõszerûsége a halál komor gondolatainak. Csak a 12-13. században lett szokássá az, hogy az ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan. Lassankint az egykori ünnepi köntös a halotti ruha jellegét vette fel. A 13. század végérõl való az elsõ adat, amely a kitlirõl mint halotti ruháról emlékszik meg. Most már kizárólagosan halotti ruha jellege van a kitlinek, csakhogy tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a gyolcsing, amely csak az ünnepélyességet van hivatva kifejezni, eredetileg is a halál gondolatait szólaltatta volna meg az újesztendõ elsõ napján."

Ros hasaná az egyetlen olyan ünnepünk, amely Izraelben is két napig tart. Ennek magyarázatát Jób könyvében vélik megtalálni. Itt az emberi sors fölötti égi döntésrõl kétszer szerepel ugyanaz a kifejezés: “s eljött a nap”. Jochanan ben Zakkáj, a javnei iskola alapítója viszont jómá diarichtának (hosszú napnak) tartja ezt az ünnepet. (A közhiedelemmel ellentétben nem a jom kippuri böjt, hanem az újév a "hosszúnap".) A bizonytalanság miatt a második napi kiddusnál és a másnapi sófárfúvásnál új gyümölcsöt (Magyarországon többnyire fügét) tesznek a bor, illetve a sófár mellé: nehogy fölöslegesen hangozzék el a megújulásról szóló áldás...

A legkülönösebb, közép-keleteurópai újévi népszokás azonban kétségtelenül a taslich. Ros hasaná délutánján zsebünkbe kenyérmorzsát gyûjtünk, elmegyünk a folyó partjára, ahol Micha próféta könyvének utolsó verseit mondjuk: taslich, — "dobd be" vétkeinket a hullámok közé — , innen a szokás neve, közben zsebünkbõl a halaknak szórjuk a magunkkal hozott morzsákat. Juhász Gyula 1906-ban versben örökítette meg a mármarosi zsidók taslich-imáját (A kis Tisza hídján):

"A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet."

Errõl a szokásról nem tud sem a Biblia, sem a Talmud, sem a középkori rabbinikus irodalom, de még a zsidó vallástörvénykönyv, a Sulchan Aruch sem említi. A tudós Jesája Horowitz (1565— 1630) Izsák megkötözésével hozza összefüggésbe, mivel a Midrás Tanchuma szerint Ábrahámot eltérítette útján a sátán, s már nyakáig ért a folyó vize, amelybõl imádság folytán megmenekült. Más vélemény szerint Izrael népe a halakhoz hasonlít: a halálos ítélet hálójából Isten megment minket. Mose Isszerlesz krakkói rabbi (1525— 1572) úgy véli: “a tenger hullámaiból teremtõdött az élet, ez a bibliai tehom, a tenger legmélyebb pontja. Márpedig ros hasaná az ítélet és a világ születésének napja".

Ám miért tesszük a zsebünkbe a halaknak szánt kenyérdarabokat? A valódi magyarázatot a közép-keleteurópai zsidóság népnyelvében, a jiddisben leljük meg. Jiddisül ugyanis a bibliai ima így hangzik: taslech. Ez viszont egy másik jiddis szóra emlékeztet: taselech — zsebecske. Így lett a népnyelvi hatás és az általunk (minden zsidó által) olyannyira kedvelt szójáték egy népszokás szülõatyja...

Végül hadd szóljunk a legismertebb, talán legkedvesebb népszokásról, az újévi jókívánságról. Õsi idõk óta ros hasaná estéjén a zsinagógából kilépve így köszöntik egymást testvéreink: lesaná tová tikatévu — jó esztendõre legyetek beírva. (A köszöntést újabban ünnep elõtt szép, színes üdvözlõ lapon gyakoroljuk.) Egy talmudi gondolat szerint ugyanis, s ez az újévi imában is visszhangra talált, a Mindenható elõtt megnyílik egy nagy könyv, s abba minden ember sorsát beírják: ki életre, ki halálra, ki örömre, ki bánatra ítéltetik. Sõt, sokan úgy vélik, három ilyen könyv létezik. Egyikbe a tökéletes igazakat életre jegyzik, a másikba a gonoszokat halálra. A legtöbben viszont az átlagos emberek könyvébe kerülnek: a megtérés tíz napja alatt (jom kippurig, az engesztelés napjáig) még bizonyíthatják jó szándékukat. Sõt, hosaná rabbáig (a sátrak ünnepének 7. napjáig) “fellebbezésnek” van helye...

Mivel barátainkról joggal feltételezhetjük, hogy “tökéletes igaz emberek”, ezért így köszöntjük õket: lealtar lechájim — "azonnal életre" legyenek feljegyezve. Ezt kívánjuk mi is minden kedves olvasónknak.