Az új alkotmány - „Alaptörvény" - ún. átmeneti rendelkezései bűnöző szervezetnek nyilvánítják a Magyar Szocialista Munkáspártot, jogelődeit és jogutódát, a Magyar Szocialista Pártot, amely már három ízben irányította az „Alaptörvény" értelmében csakhamar megszűnő, demokratikus Magyar Köztársaság kormányát - kezdi Tamás Gáspár Miklós cikkét az ÉS-ben, és megjegyzi: e kormányok elég rosszul vezették a köztársaságot, de nem döntötték meg. Az alkotmánymódosítási javaslat nem hagy kétséget afelől, hogy mindez akár jogalap lehet a szocialista párt későbbi betiltásához vagy jogainak másfajta csorbításához - szögezi le a filozófus.

"Ebben a kurta írásban nem elevenítem föl az 1991-ből ismerős köz- és büntetőjogi vitákat - írja TGM. - Csak arra emlékeztetek, hogy a hasonló célzatú Zétényi/Takács-törvényt akkor csak két párt vetette volt el egységesen: a szocialista párt és a Fidesz. Én is nemmel szavaztam, ezért személyesen mondott nekem akkor köszönetet Orbán Viktor és Kövér László. Nagyon szívesen."

TGM vázolja az 56 utáni restauráció természetrajzát. Abból indul ki, hogy "a Magyar Szocialista Munkáspárt első vezetőségéből - az egy Kádár János kivételével - 1956. november 4-e után nem maradt senki. A forradalmi kormányzat és a forradalmi szellem vezető képviselői, Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Maléter Pál, Gimes Miklós, Tánczos Gábor, Kopácsi Sándor, Vásárhelyi Miklós: kommunisták voltak. Az ellenforradalmi bábrezsim vezetői: Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György: szintúgy. Mindkét oldalon többen jöttek Rákosi és Sztálin börtönéből - azelőtt meg Horthy börtönéből, a koncentrációs táborokból, az ellenállásból, a moszkvai száműzetésből. Az 1956. októberi forradalom a szocializmus világtörténetének - azaz a huszadik század lényegi történetének - a része. Végződhetett volna restaurációval is, de ezt nem tudhatjuk. Úgy tetszik, végső soron, ha késleltetve is, de a restauráció mégis végbement a most eltelt másfél évben. De a második világháború, a fölszabadulás óta hatvanhat esztendő pergett le."

Ebben a hatvanhat esztendőben lejátszódott a szovjet típusú létező szocializmus elterjedése, időleges sikere, hosszú hanyatlása és csúfos bukása - írja TGM. - Az 1945 - vagy pláne az 1917/19 - előtti viszonyok restaurálása képtelenség. Akármit tett is a létező szocializmus - és nagyon sok gonoszat tett -, az 1945 előtti oligarchikus, militarista, szélsőségesen egyenlőtlen, represszív és elmaradott „fölsőbbségi államot" gyökeresen fölszámolta. Az úrtiszteletnek, az Isten kegyelméből vagy a természetből származónak vélt tekintélynek és rangsornak egyszer s mindenkorra véget vetett. Más nemességet nem ismert, csak a munka nemességét: ez radikálisan antikommunista gondolat, de egyben antifeudális gondolat is. A polgári egyenlőségi eszme plebejus változata. Kelet-Európa és Ázsia legnagyobb problémája az 1945 előtti háromszáz évben az éhes, rongyos, szolgasorban tartott parasztság kérdése volt. Ez a parasztság volt valaha a többség. Ezt a paraszti nyomort és szolgaságot az erőszakos bolsevik modernizáció és urbanizáció a legnagyobb kegyetlenséggel, iszonyatos áldozatokkal, de eltüntette. A hajdani személyes szolgaság, a kasztrendszer, a származási (nemesi) kiváltságok maradványai is elporladtak. A szolgaságot a modern kizsákmányolás váltotta föl, a javarészt kézi erővel végzett, ma már elképzelhetetlen fizikai kínokkal és fáradalmakkal járó földművelést pedig a gyáripar és a gépesítés, a technika diktálta vakfegyelem. A tüdőbajt, az angolkórt, a pellagrát, a szifiliszt, a vérhast megszüntette a modern orvoslás, a gyógyszervegyészet és az egészségesebb, bőségesebb táplálkozás. A diktatúra első, fölhalmozási és beruházási, iparosító és infrastruktúra-teremtő, mozgósító, rendőri-militarista, a munka valóságos alávetésére, kényszermunkára és tömeges kivégzésekre épülő, tömeggyilkos, ínséges és központosító szakasza, azaz a sztálini korszak 1956-ban - a magyarországi forradalom és az SZKP XX. kongresszusa együttes hatására - nagyjából befejeződött.

Mi került a helyébe? Mit tett az MSZMP? A véres árulások, hitszegések és megtorlások három esztendeje után az 1956 őszén még elterjedt nézetből...vajmi kevés maradt. A kádári ellenforradalom (és a vele rokon posztsztálinista rezsimek) létérdeke volt a politikai mozgósítás kizárása. Kétfrontos harcában mind a sztálinista szélsőbaloldallal, mind az 56-os demokratikus szocializmussal le kellett számolnia - a hagyományos polgári irányzatok maradványairól és a függetlenségi-nemzeti érzületről nem is szólva. Érdekeit a nép beletörődése és passzivitása szolgálta, de a fogyasztói fordulat, a jóléti állam keleti változatának bevezetése nem pusztán a pacifikálás műfogása volt.

Az akkumulációs terror befejezése az első Nagy Imre-kormány, Władysław Gomułka, Tito és Malenkov, majd Hruscsov programja is volt - egyáltalán, mindenféle helyi sajátosság ellenére, a „kádárizmus" fikció, nemzetközi fejleményeknek csak esetleges, nem önálló változata - , az olcsó fogyasztási cikkek gyártása és hozzáférhetővé tétele, a széles körű szociális lakásépítés stb. az egész „szocialista" világrendszer közös terve volt, evvel függött össze a „békés egymás mellett élés", a nukleáris fegyverkezési verseny szabályozása, majd a Nyugattal való, terebélyesedő gazdasági együttműködés (és hitelfölvétel) is, azaz az „enyhülés", sőt: a „konvergencia".

A kádári Magyarország fejlődése csúcspontján, az 1970/80-as években „konzervatív rendőrállam" volt, így nevezte Bibó István a Horthy-rendszert, de jónéhány különbséggel: ebben az időben az MSZMP-nek már nem kellett erőszakosan levernie az ellenállást, mint Horthynak kezdetben a munkásmozgalmat, majd a nyilasokat, és legfőként nem kellett rettegnie a „hárommillió koldus" lázadásától és a nyomor társadalmi következményeitől, hiszen a nyomor megszűnt vagy tetemesen enyhült. A kádári konszolidáció kényelmesen berendezkedhetett. Nekiláthatott a csak rá jellemző világ ráérős kialakításának.

Ezt a világot a „klasszikus" szóval lehet a legjobban jellemezni, jegyzi meg TGM. A jóléti állam különféle - nem utolsó sorban erőteljesen egalitárius - adottságai, a reálbérek növekedése, az életszínvonal lassú, de folytonos emelkedése mellett, a mozgalmi hevület és mindenfajta kommunista „utópizmus" kiiktatásával a rendszer egyik fő beruházása a kultúra volt. A klasszikus modernizmus volt ennek a középpontja - nézzék meg Illyés, Németh László, Déry életműkiadásait, olyan életművek kibontakozását, mint a Weö­resé, Kálnokyé, Pilinszkyé, Nagy Lászlóé, Mándyé. A művelődéspolitika mindent klasszicizált és „örök" formákba öntött: Juhász Ferenc gyönyörű kiállítású könyvei ugyanabban a formátumban jelentek meg, egymás mellé tehetően a polcon, de még az Esterházy Péteréi is: emlékezhetünk rá, hogy műveinek első kiadásai is életműkiadás-formátumban jelentek meg, a Magvető mindegyiket kemény táblás, hófehér borítójú, afféle remekíró-kötetekben hozta ki, rögzítve a szerző kétségbevonhatatlan rangját. A populáris polgári irodalmat is olyan kitűnőségek jelenítették meg, mint Szabó Magda és Passuth László. A magyar film a legjobb korszakát élte. Ami a színházban, a zenében és a képzőművészetben belefért a megjuhászodott modern (ekkor már persze konzervatív) kánonba, azt ünnepelték. Népszerű volt a népművelő-ismeretterjesztő rádió és televízió, az „ízléses" népszórakoztatás (operett, kabaré, sanzon stb.). Hatalmas apparátussal készültek a műfordítások. Még az alaposan ellenőrzött szellemtudományoknak is nagy közönségük volt.

Óriási hatással voltak az egész értelmiség gondolkodására olyan gondolkodók, akiket sokan csak másodkézből ismerhettek, mint Husserl, Wittgenstein, Max Weber; tódult be Nyugatról még a tiltott gyümölcs is. A memoár volt talán a kor legjellegzetesebb vezető műfaja: Illyés, Déry, Vas emlékiratai - vagy Bernáth Aurél, Lesznai Anna, Granasztói Pál önéletrajzi írásai - mind a végérvényesen és megnyugtatóan lezárt huszadik századról beszéltek, a láz kihűléséről. Illyés és Vas „szélárnyékról" írt. A modern klasszicizmus enyhén konzervatív, hűvös nyugalma áradt mindenfelől.

Ez volt a modern klasszika ezüstkora, aranykor nélkül. Ez volt Magyarország egyetlen polgári korszaka, korlátozott, szerény hedonizmus, szabadságmentes tolerancia, fejlődésnek látszó, békés stagnálás, mértéktartó ízlés, befelé fordulás. A lázadás kis gócait észre se lehetett venni - bár nekem ezek voltak a fontosak. Nem volt ebben a megnyugtatott társadalomban semmi kommunista - ez az, amit az utólagos antikommunizmus harcosai nem értenek. Fantomokkal küzdenek. Őket is el fogják felejteni - ezzel fejezi be cikkét az Élet és Irodalomban Tamás Gáspár Miklós.