MTA: megy a harc a bejutásért
Háromévente választ új tagot a Magyar Tudományos Akadémia, idén a májusi közgyűlésen kerül erre sor. Hagyományosan a testületnek kétszáz, 70 évét be nem töltött tagja lehet. Az ennél idősebbekkel együtt általában 320-360 tagú az Akadémia. Idén legfeljebb harmincöt új kutató kerülhet be. Hogy ki, az az akadémiai osztályokon múlik. Ludassy Mária filozófust például harmadszor jelölték, de most sem kerül be. Több tudóstársa is tiltakozott amiatt, hogy míg mások Ludassy életművének a töredékével is bejutottak, a kutatónőt kigolyózták.
Információink szerint hozzá hasonlóan nem kerül be az egyik legkiválóbb hazai genetikus, a mesterséges kromoszóma kifejlesztéséről is híres Hadlaczky Gyula sem. Pokol Béla néhány nappal ezelőtt a Népszabadságban megjelent írásában viszont azt írta, hogy néhányan nem túl fényes publikációs listával is tagok lehetnek az MTA-n. Bizonyos tudományterületeken – ilyen a társadalomtudomány, például – eleve nehéz vagy éppen lehetetlen a több százas idézettség. Akkor lenne igaza a rendszer kritikusainak, ha természettudósok jutnának be néhány jól elhelyezett cikkel a hátuk mögött.
A kutatók alapvetően azért akarnak belépni, mert igenis sikk ennek a klubnak tagja lenni. A tagság egyfajta megkoronázása tudományos munkásságuknak. Döntő többségük kiváló szakember, aki a magyar mellett más akadémiák tagságával is dicsekedhet. A klubtagság másik vonzereje a sokat támadott tiszteletdíj. A rosszul megfizetett akadémiai és egyetemi állások mellett nagyon jól jön a rendes tagságért adott havi 455 ezer forint, illetve a levelező tagságért járó 354 ezer forint (mindkét összeg bruttóban értendő).
A két csoport együttesen tavaly 1,787 milliárd forintjába került az adófizetőknek. Az akadémiai doktorok tiszteletdíja havi 90 ezer forint volt, ezen a címen 2009-ben 2,893 milliárdot fizetett ki az állam. Az akadémikusok közel háromszázötvenen, az akadémiai doktorok kétezerhatszázan voltak, vagyis összesen mintegy háromezer fő részesül ilyenfajta díjazásban.
Az idén májusban esedékes tagválasztásra a jelölés már tavaly ősszel megkezdődött. Az MTA honlapján száznegyven, levelező tagságra érdemesnek tartott kutató neve szerepel. Néhányat nem először jelölnek, sőt olyan is akad, akit harmadjára. Az idei jelöltek közt találjuk az Orbán-kormány egykori miniszterét, Chikán Attilát vagy a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektorát, akit a minap kommandósok hurcoltak el hivatalából. Utóbbi biztosan nem lesz a befutók között.
Fontos, hogy az akadémikus választás nem pályázaton s így nem önjelölésen alapszik. Kifejezetten kilóg a rendszerből, aki magát propagálja. A rendszer alapvetően a más szakterületek kompetenciájának adott bizalmon alapul: elfogadom, hogy más szakmák tudják, ki a legméltóbb, s mely területen van a legnagyobb igény.
A tagjelölés mindig indulatokat vált ki. A mostani száznegyven jelölt között is bizonnyal találni olyat, akinek tudományterületén akad nagyobb idézettséggel (vagyis a tudományos érték általánosan elfogadott mérőszámával) rendelkező tudós. Pléh Csaba, az MTA előző főtitkárhelyettese lapunknak kiemelte, nincs tökéletes rendszer. Fontos elv, hogy az új tagokat a tagok választják, s nem egy mégoly erős társadalmi vagy tágabb kutatói közösségi közakarat.
A másik elv a tudományos teljesítmény kiemelkedő volta. Az utóbbi évtizedben Vizi E. Szilveszter és Pálinkás József vezetése alatt kötelezővé vált a teljesítmény nyilvános adatbázisokban való megjelenítése. Az azonban még nem kialakult elv, hogy az így látható paramétereket kötelező, a választást irányító mutatókká tennék a választó tagok számára. Pléh Csaba szerint ez nehezen is lehetne tartható. Inkább a többszöri megvitatásra lenne szükség.
A jelenlegi rendszerben azt tudja a közösség biztosítani, hogy aki bejut, az kiváló legyen. Garancia arra, hogy minden kiváló bejusson, egyszerűen nem is lehet. Például a létszámkorlát miatt három évente mintegy 7-10 százalékos megújulásra képes az MTA. Mindenképpen előnyt jelent a hazai tudományos közösségben elismert iskolateremtő szerep, s szokásosan legalább két évtized folyamatos kiválóság. Ezek lágy szempontoknak tűnhetnek, de az akadémiai tagság következményeit tekintve – a tudománypolitikai szerepeket nézve – nem azok.
