A tudós közösségeken belül az évek során nagyjából kialakulnak az egyes tudósok, egyetemi professzorok tényleges tudományos teljesítményének rangsorai, a legjobbak, a leggyengébbek és a közepesek besorolásai, és ennek fényében szinte rendszeresnek mondhatók az éppen esedékes akadémikusi jelölések és választások névsorai hallatán a felhördülések, elképedések.

Bizony csak a jelölések kisebbik része találkozik a tudományos közösségek értékítéleteivel, a nagyobbik részénél inkább annak találgatása folyik, hogy milyen akadémikusi lobbicsoport áll egyegy jelölés mögött, s hogy melyik akadémikusjelölt egy-egy meghökkentően kis teljesítményt maga mögött tudó várományost, ügyes lobbizással rávéve néhány akadémikus társát jelöltje támogatására (amit később majd ő viszonoz).

A különböző tudományágak sajátos intézményi szerveződései miatt részben eltérők a torzulások, de abban egységes a teljes magyar tudományos élet, hogy a jelölési, jóváhagyási és megválasztási procedúra sokkal kevésbé alapul a tényleges tudományos teljesítményen, mint az ügyes lobbitevékenységen és az egyes tudósok kapcsolattartási képességein.

Nincs igazán vita az Akadémia mai rendszerének kritikusai között abban, hogy a tudósközösségeknek maguknak kell mérniük és értékelniük tagjaik teljesítményét, és a tudomány értékelési mechanizmusainak élesen el kell válniuk a többi szellemi szektor és a politikai szféra behatásaitól. Ám az a szubjektív rendszer, amely már sok-sok évtizede kialakult, és akadémikusi lobbicsoportok erejére bízza az utánpótlás kiválasztását, egyre nagyobb ellenérzést szül a tudósközösségekben. Pedig a világ más tájain a tudományos értékelés objektív mérőeszközei már régóta lehetővé teszik a tudósközösségek objektív értékelésének felszíni megjelenítéseit, és az utóbbi évek informatikai fejleményei, az internet és az elektronikus nyilvántartások átfogó megjelenése már szinte kézbe adják ezeket.

A feszes tudományos értékelés hazájában, az Egyesült Államokban a „publish or perish” (publikálj vagy pusztulj el!) maximája volt a kiindulópontja a tudományos teljesítményre ösztökélésnek és a teljesítmények számszerűsített mérésének. Ahogy a fejlett gazdaság sem létezhet a pénz értékmérő funkciója nélkül, úgy a tudomány sem a tudományos tevékenységre szabott értékmérő nélkül. A fenti maxima már átfejlődött egy még pontosabb mérőeszköz felé, mert a publikálás gyakorisága önmagában csak azt jelenti, hogy a tudós nem „lustálkodhat”, írnia kell, ám azt, hogy milyen értékeset ír, csak az mutatja, hogy a tudós kollégák hányszor hivatkozzák meg a publikált dolgozatot. A tudós élet maximája tehát már rég úgy szól, hogy „Publish cited papers, or perish!” (idézett tanulmányokat publikálj, vagy pusztulj el!).

A tudós hosszú évek alatt kifejtett tudományos tevékenységének objektív mutatója tehát nem annyira publikációs listájának hossza, hanem az erre kapott független idézetek, hivatkozások száma. A tudós közösségek ezzel állítják objektív alapra értékítéletüket, és a „tudós pénze”, teljesítményéért kapott ellenértéke az idézettsége.

Ha ezt szem elé vesszük, és a társadalomtudományi, filozófiai vagy irodalomtudományi szakágakban az akadémikusi jelöléshez és megválasztáshoz előfeltétellel rendelkező akadémiai doktorok között szétnézünk az Akadémia honlapján, vagy az egyes egyetemi tanszékek honlapján, akkor láthatjuk, hogy a legnagyobb teljesítménnyel rendelkező akadémiai doktorok itt kb. 300 és 1200 közötti független hivatkozással rendelkeznek. Azt várnánk, hogy az idei akadémikusjelöltek – mint a legmagasabb tudományos teljesítményt megkövetelő lépcsőfok aspiránsai – között az 500 és 1200 közöttiek találhatók, de nem. Sokan közülük csupán száz és kétszáz közötti mutatóval büszkélkedhetnek, és egyáltalán nem ritka az akadémikusjelöltek között a száz alatti hivatkozással rendelkezők száma. Hogy miként mentek át az akadémiai osztályokon a 22, 33, 35, 65 idézettséggel rendelkezők, akik most várják, hogy belépjenek a tudomány legmagasabb csarnokába, azt csak tudományszociológiai vizsgálat deríthetné ki. Nem lenne érdektelen.

A probléma az – legalábbis a számomra áttekinthető társadalomtudományi szagágakban –, hogy már az elmúlt években is hasonló jelölések és taggá választások történtek, és mivel a rendszer a bennlévők kooptálási hatalmára épül, ez a helyzet a jövőben állandósulhat. Márpedig ez az állapot hosszabb ideig nem tartható fenn, és ha a mai „nagy öregek” kiesésével végleg a szorgalmas tudományszervezők gyülekezetévé válik az akadémikusok testülete, akkor csak robbanás lehet a végeredmény.

Talán a műszaki és természettudományok terén jobb a helyzet, bár az onnan szállingózó információk is torzulásokat sejtetnek.

A javaslatom az, hogy próbáljuk meg objektív értékelési mechanizmusokra építeni az akadémikussá válás folyamatát, elszakítva azt a mai szubjektív lobbirendszertől, vagy legalábbis ezt korlátok közé szorítva közelíteni az átfogó tudós közösségek értékeléséhez. Például a társadalomtudományi és a filozófiai területeken rögzíteni kellene, hogy 300 független hivatkozás alatt ne lehessen jelölni. De ezt az objektivitást fokozná, ha például 700-as idézettség felett megszűnne az akadémiai osztályok szelektálási joga, és az ilyen fokú idézettséggel rendelkezőről a döntés automatikusan a közgyűlés elé kerülne. Végül az objektivitás csúcsát jelentené, ha az ezerötszáz feletti független idézettséggel rendelkező tudós automatikusan az Akadémia tagjává válna, miután ellenőrizték idézettségei hitelességét. A javasolt számok csak a jelzett tudományterületekre vonatkoznak, de nyilván a műszaki, a természettudományi és az orvostudományi területeken is meg lehetne találni a megfelelő, azon területek sajátosságainak megfelelő objektív paramétereket.

A szerző jogász-szociológus, akadémiai doktor

Marabu rajza