Így úszta meg Márfi érsek a beszervezést
Nemrégiben közzétett nyílt levelével Márfi Gyula veszprémi érsek egy csapásra országosan ismert közéleti szereplővé vált – és viták kereszttüzébe került. (A levél tartalmának ismeretében ez nem is csoda).
Abból a feltevésből kiindulva, hogy sokakat érdekelhet az érsek személyisége, elővettük a Szent Gellért Kiadónál 2005-ben megjelent Püspökök könyve című kötetet. Ebben a katolikus püspöki kar tagjai vallanak életükről és hivatásukról: közöttük Márfi Gyula is. A vele készült beszélgetésből idézünk.
1943 decemberében született egy kis zalai faluban, Pördeföldén. A gimnáziumot a pannonhalmi bencéseknél végezte. „Elég nagy szigorúság volt; akkor még, hála Istennek, a diákoknak nem voltak olyan jogaik, mint manapság, amelyek szerintem inkább megnehezítik az életre való felkészülést, mintsem hogy segítenék” – ad számot az érsek arról, hogy már akkoriban is károsnak ítélte a túl nagy szabadságot.
A Központi Papnevelő Intézetben folytatta tanulmányait, „A karizmák és az egyház” címmel írt disszertációt. A 2005-ben közölt interjúnak különös aktualitást ad a Schmitt Pál körüli hamisítási botrány. Márfi Gyula így határozza meg a szerző valódi teljesítményen alapuló disszertáció ismérveit:
„A disszertációnak az egyéni meglátás és következtetés a legértékesebb része, nem pedig az, amit kiollózunk a többi műből. Úgy érzem, talán nekem is sikerült olyan disszertációt írnom, amely nem tizenhárom forrásból alkotott egy tizennegyediket, hanem teljesen az én művem volt. Persze volt benne egypár oldalnyi idézett szakszöveg, de egyébként szabadjára engedtem gondolataimat.”
1975-ben felvetődött a gondolat, hogy képzésre küldik Rómába. Ettől eleinte roppantul tartott. Nem volt nyelvismerete, soha nem járt még külföldön. Zavarta továbbá, hogy nem az egyházi elöljáróitól hallott ezekről a tervekről, hanem – ahogyan fogalmaz – az „ávósoktól”, akik „mindenféle sejtelmes beszédeket tartottak előttem, talán ezért is ijedtem meg annyira. Tudtam, hogy velük is udvariasnak kell lennem, és próbáltam nekik kávét főzni, csak éppen elfelejtettem az edénykét a masina alá tenni. A kávé lefolyt a kőre, úgyhogy ebből láthatták, mennyire meg vagyok ijedve. Aztán békén is hagytak.”
Márfi Gyula ezt követően levélben közölte a püspökével, hogy nem tartja magát képesnek külföldi tanulmányok elvégzésére. Ennek ellenére a püspök egy év múlva behívatta, mondván, hogy itt az idő, menjen – ekkor már nem Róma, hanem Párizs jött számításba.
Végleges válasza előtt Márfi Gyula elment a szomszéd plébánoshoz, és megkérdezte, mitévő legyen: „Ő egyértelműen azt mondta, hogy kár volna kihagyni ezt a lehetőséget”. (A szomszédos plébános nem volt más, mint Seregély István, aki később egri érsek és a püspöki kar elnöke lett. Esélyesnek tartották a bíborosi rang elnyerésére is, de a pápa Erdő Pétert választotta. Seregély István ma nyugállományban van.)
Márfi Gyula két évet töltött Párizsban. Amikor szóba került a kiküldetés, főleg az a félelem viselte meg, hogy be akarják szervezni.
„Biztosan akartak is – meséli az interjúban –, csak mivel látták, hogy alkalmatlan vagyok rá, ejtették a dolgot, utána pedig szerencsésen megváltozott a helyzet. Korábban az volt a szokás, hogy ha egy papot kiengedtek külföldre, előre megmondták neki, mihez tartsa magát, amikor pedig hazajött, be kellett számolnia arról, mit látott, kivel találkozott.”
Az érsek esete mutatja, hogy az ötvenes években zajló kemény egyházüldözés után, az érett Kádár-korszakban már nem feltétlenül veszélyeztette a testi épségét vagy a karrierjét, aki megtagadta a besúgást. Márfi Gyula elmondásából legalábbis erre lehet következtetni:
„Amikor Párizsból megjöttem, engem már senki nem keresett meg. Ávóst többet én már nem láttam. Úgy látszik, gyengülni kezdett a diktatúra.”
Hitoktatói tevékenységéről amúgy vegyes emlékeket őriz. „A lelkipásztori munkámban talán a hitoktatást szeretettem a legjobban, de úgy érzem, nem voltam túl sikeres hitoktató, nehezek voltak akkoriban a körülmények. Iskolában oktattunk, de a pedagógusok ellenünk hangolták a gyerekeket, és ott valóban idegen testnek tekintettek bennünket. (…) Sajnos, én meg nem voltam annyira karizmatikus hitoktató, hogy minden gyereket mindig meg tudtam volna nyerni.”
Egyik állomáshelyén, a Vas megyei Nyőgéren „egyszer ávósok jöttek ki”, és bejelentették, hogy „el fognak onnan helyezni engem, mert hittanórán megütöttem egy gyereket. Sajnálom, hogy ez előfordult, ám kifejezetten rosszindulatúan kezelték az ügyet. Ezért büntetésből egy évig nem hitoktathattam. A beígért elhelyezés viszont akkor elmaradt.”
Márfi Gyulát 1995-ben püspökké szentelték, 1997-ben kinevezték a veszprémi főegyházmegye érsekévé.
Nyomokban a 2005-ben megjelent interjúban is fellelhetők azok a gondolatok, amelyek visszaköszönnek mostani nyílt levelében. Szerinte „jelenleg hatalmas erők működnek az országban, hogy mindent lerontsanak, és az embereket szinte állati sorba taszítsák”. Közben látjuk az „erkölcsi elgyengülést”, a fiatalok az ismeretséget a „szexuális kapcsolat felvételével kezdik”. A testi fejlődés előre szaladt, a „tápos ételek, amelyek következtében a gyerekek túl korán magasra nőnek, a lelket nem növesztik”.
Az érsek ezzel szemben egy olyan korról álmodik, amikor a gyerekek nem úgy beszélnek majd a szüleikről, hogy „faterom”, „muterom” és „őseim”, hanem úgy, hogy édesanyám és édesapám. Vagy például: amikor a barát és barátnő nem szexuális partnert jelent, hanem igazi barátot.
Ha pedig – vázolja az általa elképzelt jövőt Márfi Gyula – valaki azt mondja, hogy „meleg szeretetettel”, annak „nem homoszexuális vonatkozása lesz, hanem az őszinte szeretetet értik rajta”.
