A jobbra tolódott szociáldemokráciáról és az eurokommunistákról leszakad és radikalizálódik a baloldal. Ez átmenetileg vagy a hagyományos vagy a posztfasiszta, xenofób jobboldal hatalomátvételét segíti elő, vagy - új marxista erők sikere esetén (vö. Neil Clark: "Socialism's Comeback", New Statesman, 2008. december 4.,) - negyven éve nem látott mértékben balra tolja az egész politikai hóbelevancot. A görögországihoz hasonló robbanások bárhol, bármikor előfordulhatnak.

Ugyanakkor a tőke és a polgári osztályállam hatalmát korlátozó társadalmi térfoglalás - amely önmagában is igen bizonytalan körvonalú - nem az egyetlen választási lehetőség. Az antikapitalista, azaz szocialista fordulat, akár hatalomátvétel lélektanilag és világszemléletileg elképzelhető, a lényeges előföltevéseknek a politikai célkitűzésekké változtatása azonban súlyos nehézségekbe ütközik. A bontakozó forradalomból könnyen lehet ellenforradalom.

A centrumban és a félperiférián megfogyatkozott lélekszámú, ezért csökkenő politikai súlyú ipari proletariátusnak mint az ellenállás középpontjának a rangvesztése avval a következménnyel jár, hogy a szociális küzdelmek nem annyira "a tőke" vagy (az ipari proletariátushoz hasonlóan, korporatív-kulturális értelemben eltünedező) "burzsoázia" ellen folynak, hanem az államnak mint zsákmánynak a fölosztásáért. A néhai "jóléti állam" alapját a fordista nagyipar fejlődésének, illetve a növekvő életszínvonallal és brutális állami erőszakkal (egyszerre) féken tartott proletár ellenhatalom "beépülésének" az egyensúlya jelentette - amit jól jelképezett a konzervatív és a szocialista-kommunista nagypártok sok évtizedes stabilitást biztosító, néhol csak hallgatólagos társuralma Londonban, Párizsban, Rómában, Bonnban, Bécsben és másutt. Ennek gazdaságilag a neokonzervativizmus, politikailag Kelet-Európa 1989-i fordulata vetett véget, távolabbi kiváltó oka pedig a technikai fejlődés folytán drasztikusan megnövekedett relatív kizsákmányolás (azaz a munkaintenzitás növekedése) volt, amelyhez hozzáadódott a szakképzett munka leértékelődésének következményeképpen a néptömegek gyors kulturális hanyatlása és az "osztályöntudatos szervezett munkás" világtörténelmi típusának az elcsökevényesedése. A globális proletariátus az ázsiai tekintélyelvű, diktatúrás vagy féldiktatúrás államokban működteti az ipar zömét, a centrumban és a félperiférián főleg a szolgáltatások maradnak - és a csereértéket termelő "munkatársadalomban" elhelyezhetetlen milliók.

Ez olyan helyzet, amely a hagyományos munkásmozgalom szokványos politikai ideológiája számára átláthatatlan. A két évszázadig gyakran bevált harci módszerek alkalmazhatatlanok. A hagyományos baloldal - egyenlősítő, emancipációs és fölvilágosító - morális pátosza úgyszintén alkalmazhatatlan, szembekerül a társadalom "aktív" részének "járadékvadász" gazdasági éthoszával. A kevés adófizető által fönntartott, ezért (is) csökkenő erejú, hatáskörű, államellenes ideológiákkal kormányzott állam marad az egyetlen (amúgy közutálatnak örvendő) reménység.

A modern kapitalizmus mindkét változata (a keynesiánus, szociáldemokrata "jóléti állam" és "fogyasztói társadalom", illetve a monetarista, "kínálati oldali", neokonzervatív, ultrapiaci-egyensúlyi változat) egyaránt csődöt mondott. A tőkés centrum és félperiféria (ez utóbbihoz tartozik Kelet-Európa) gazdaságában csak úgy lehetett fokozni a kizsákmányolást, azaz növelni az értéktöbbletből keletkező profitot, növelni a fölhalmozást, fönntartani a beruházások szintjét, csökkenteni a reálbéreket, növelni a munkaintenzitást, néhol pedig a valóságos munkaidőt is, hogy az ipart szétrombolták és az alacsony bérű perifériákra telepítették ("outsourcing"), a megmaradt munkaerő foglalkoztatási föltételeit elszakították a szakképzettségtől ("deskilling") és milliókat bocsátottak el ("downsizing"). A közbiztonság és a szociális kohézió érdekében a voltaképpeni munkanélküliek jelentős részét részmunkaidőben foglalkoztatják, s ezt elkeresztelik "egyéni vállalkozásnak", "kényszervállalkozásnak", "flexibilizálásnak". A csereérték termelésére képtelenné tett populációkat roppant alacsony szinten ugyan, de eltartják - hitelből. Az állam és a szolgáltatási szféra mint "szociális foglalkoztató" hatalmas dolgozó tömegeket szív föl (az államapparátustól a bevásárlóközpontokig és az oktatásig; nem mintha értelmes vagy hasznos munkát kínálhatna nekik), és így embermilliók függenek közvetlenül vagy közvetve az állam hitelfölvételi képességétől. A piaci neokonzervatív-neoliberális kapitalizmus ugyanott végzi, mint a "jóléti állam": óriási tömegek függenek a költségvetéstől.

Amikor - többek között az információs technológia, az automatizálás-robotizálás, a nanotechnológia és a biotechnológia elterjedése, az ökölógiai katasztrófa és a demográfiai problémák miatt - tarthatatlanná válik a status quo, és bekövetkezik a gazdasági válság az ipartalanított és agyonprivatizált, településszerkezetileg és környezetileg tönkretett, ráadásul összeroskadó, elavult infrastruktúrájú tőkés országokban (a legsúlyosabban a félperiférián), akkor a társadalmi harmónia érdekében mérhetetlenül kiszélesített alkalmazotti középosztály (alsóközéposztály) rohamra indul a szűkülő forrásokért. Megfigyelhető, hogy a legaktívabb tiltakozó mozgalmakat a közalkalmazottak, a privatizált közszolgáltatások dolgozói és a gyakorlatilag munkalehetőség nélküli egyetemisták indítják világszerte.

A kiszolgáltatott és sebezhető alkalmazotti alsóközéposztály (amelynek a munkanélküli része sem "ipari tartaléksereg", mert már nincs ipar) épp úgy az állami újraelosztástól függ, ugyanabból él, mint a gyöngén segélyezett, mélyszegénységben élő "underclass". Követelései nem (zavaros ideológiai pöfögések ellenére sem) a tőke ellen irányulnak, hanem arra, hogy rábírják az államot a központi újraelosztás irányának a módosítására. A rohamra indult alsóközéposztály úgy próbál a válság csakugyan iszonyatos és rémületes veszedelmei elől biztonságba helyezkedni, hogy az állami újraelosztást elterelje a szegényektől, és a középrétegek felé irányítsa. Amikor a magyarországi sajtó a keresztyén-nemzeti jobboldal "szocialisztikus" vonásairól ír, hazudik. A jobboldal - az "urbánus" neokonzervatívoktól a nyílt sisakos újfasisztákig - alá akarja ásni a még az alkotmányos-köztársasági államrendben (vagyis a tőkés, polgári "demokráciában") is föllelhető egyenlőségi előföltevéseket, azért, hogy legitimálhassa alig rejtett alapkívánatát: az állam a középosztályt tartsa el (még ha szerényen is), ne a szegényeket, ne a szubproletariátust.

Ehhöz van szükség arra az ideológiára, amely legitimálja a legszegényebbek kiéheztetését avval, hogy a szegényeket, Kelet-Európában elsősorban - összhangban évszázadok parasztellenes dúlásának undorító hagyományával - a falusi szegénységet erkölcstelennek, bűnözőnek állítja be, mint a Dózsa-lázadás (1514) óta egyfolytában. Ha a szubproletariátus neve a közvéleményben a tolvaj, parázna, hőzöngő, dologtalan, léhűtő cigányság (arabság stb.), akkor "van rá alap", hogy az állami újraelosztásból (s modern körülmények között ez azt jelenti: a társadalomból - és az életből) kirekesszék a segítségre és a szolidaritásra leginkább rászorulókat. Szemben a médiák által forgalmazott hazugságokkal, a valódi "szocialisztikus" áramlatok nem a gyöngék, hanem az erősek ellen irányulnak. A kelet-európai "nemzeti" jobboldal reggeltől estig szavalhat a "nagytőke", a "pénztőke", a "spekulációs tőke" ellen, gazdaságpolitikai javaslatai a tőke számára közömbösek. Ez a jobboldal minden föltétel változatlanul hagyásával a középosztály érdekvédelmét hangoztatja, a nagytőkének adócsökkentést, vállalati segélycsomagokat kínál, ami kérdésessé teszi gazdaságélénkítési, fogyasztóikereslet-csökkentési retorikájának őszinteségét és komolyságát.

Figyelemre méltó, hogy a magánvállalatoknál (magyarországi eufemizmussal: "a versenyszférában") elbocsátásokat igen, de bércsökkentést nem kockáztató tőke nyomást gyakorol a magyar kormányra, hogy "forrásoldali" stratégiával, azaz adó- és járulékcsökkentéssel emelje az értéktöbletrátát, azaz a kizsákmányolást. (Magyarországon 1100 milliárdos bevételcsökkentést javasolnak: ennek "...ťellensúlyaŤ csak a pénzbeli jóléti transzferek megnyirbálása lehet... az elosztási arányok módosítása [...] erőteljesebb... a bevételek várható növekedésének negyven százaléka a munkajövedelmeket terhelné: áfakulcsemelés, ingatlanadó, a minimálbér adózásának kiterjesztése... [ez] a reálprofit adóreformmal elérhető növelése..." - írja az igen mérsékelt, mainstream szakember a tekintélyes liberális hetilapban.) Ehhöz járulnak az összevonások, leépítések, intézménybezárások, programok leállítása, az ökológiai gondolkodással való szakítás. Minden tőketulajdon és -jövedelem (járadék, osztalék stb.) nélküli társadalmi csoport rettegése indokolt, mivel Kelet-Európában rezzenetlenül folytatják a látványosan megbukott neokonzervatív gazdaság- és (anti)szociálpolitikát. A közalkalmazottak "tizenharmadik havi bérének" védelme helyes, de a szakszervezeti mozgalomnak követelnie kellene a munkanélküli-segély folyósítási határidejének meghosszabbítását, máskülönben a magánvállalatoknál várható masszív elbocsátások áldozatai teljesen védtelenek lesznek.

Természetesen a középosztály megérdemli a segítséget (így pl. az állami ellenőrzés fokozásával és szigorításával kell a hitelezés folytatására kényszeríteni a konszolidált magánbankokat), s ha sikerül a költségvetésből támogatni, az tiszta haszon. Ámde ez a haszon is nagyrészt illuzórikus: a megalázott, gyalázott, stigmatizált legszegényebbektől elvont szociális segélyek értéke vajmi csekély, ebből semmiféle valódi társadalmi változás nem jön létre a középosztály számára releváns vonatkozásokban. A tőke számára itt a politikai-ideológiai előny közvetett, de jelentős: a lázongó középosztály dühe nem a tőkés rendszer, hanem a szerencsétlenek, boldogtalanok, kiszolgáltatottak ellen irányul, és ez különösebb ráfordítás nélkül stabilizálja a rendszert. A "lefelé" irányzott forradalmat ellenforradalomnak hívják.

Íme miért fogadták el a szélsőjobboldal tollbamondását a nyugat-európai, közép-európai és kelet-európai "establishment", a "mainstream" némely polgári pártjai és médiái bizonyos országokban és régiókban (persze nem egyenlő mértékben): a posztfasiszta módszertan - amelynek az áldozatai nálunk a romák (Nyugat-Európában a színes bőrű bevándorlók, elsősorban a muzulmánok, és egyre inkább a posztszovjet kelet-európaiak) - lehetővé teszi azt, hogy szembefordítsák egymással a kapitalizmusnak és a kapitalizmus válságának az áldozatait. Lehetővé teszi azt is, hogy a kialakuló rebellis-szubverzív dinamika lefelé robbantson, ráadásul, hogy ezt a lázadó-fölforgató dinamikát represszív célok érdekében használja föl. (Mindezek klasszikus náci vonások. A posztfasizmus - lásd erről tanulmányomat: Eszmélet 48, 2000. tél - azonban nem "komplett" nácizmus, nem kell okvetlenül a "totalitárius" diktatúra, a "kettős állam" [azaz: rendszabályállam és jogállam együtt], a militarizmus, a népirtás technikáival élnie, meghagyhatja a polgári demokrácia külső burkát. A Kelet-Európában közkeletű jobboldali nacionalizmusból hiányzik a technikakultusz is, amely Jeffrey Herf szerint a fasizmus-nácizmus "reakciós modernizmusának" részaspektusa volt.)

Érdemes megnézni a nagytőkétől finanszírozott, de a nagytőke ellen harsogó, a külföldi radikális baloldallal flörtölő magyarországi jobboldali sajtót, amely ugyanakkor - szemben a nemzetközi radikális baloldallal - abortuszellenes, heteroszexista, homofób, (nyíltan) cigányellenes és (leplezetten) antiszemita, sovén, tradicionalista, tekintélyelvű, a kultúrában antimodernista, kihívóan történelemhamisító (és szakmailag első osztályú) - ezt körülveszi a jobboldali blogoszféra, amely ennél még sokkal rosszabb. Kitűnően csinálják. A társadalmi elégedetlenség csatornázása a romák, az "inaktívak", a melegek-leszbikusok, a külföldiek, a baloldali és a liberális értelmiség felé (ez mindenütt ilyen, csak a képmutató "antiglobalista" domborítás budapesti szabadalom, egyébként a Bild vagy a Foglio vagy a Daily Mail nem különb) szabadon engedi a fölszabadító energia helyett a represszióban kirobbanó frusztrációt, amely a cenzúrától való szabadulásnak tűnik föl, holott csak annyi történt, hogy a cenzor (a fölöttes én) elkezdett tombolni. Az ellenállást nemcsak a jobboldali, de szerencsétlenségünkre csaknem az összes médiák mintegy előre stigmatizálják, minden humanista (szolidáris-együttérző, elfojtásellenes) cselekvést kigúnyolnak.

Ameddig az alsóközéposztály, a prekariátus, a megmaradt ipari munkásság, a mélyszegénységben élő "underclass", a háziasszonyok, a munkanélküliek, a nyugdíjasok meg nem tudják, hogy különbségeik ellenére ők az új (posztindusztriális) proletariátus - és ezt csak új politikai szerveződésektől tudhatják meg, és csak a politikai harcban változtathatják közös érzéssé és közös világnézetté - , amely a maga egészében áll szemben a totális tőkével, de amely épp úgy nem tud magáról, mint 1848 júniusa előtt, ameddig tehát a kizsákmányoltak nem értesülnek róla, hogy az emancipációs küzdelmek szétválaszthatatlanok, tehát a mozgássérültek, a melegek, a bevándorlók (és általában a migránsok), az árvák, a bántalmazott és megerőszakolt nők és gyerekek, a betegek, az idősek, a romák, a minden társadalmi hálóból kihullott kültelki és falusi szegények, a hajléktalanok, az elmebetegek, a fegyencek emancipációja nélkül nincs fölszabadulás - nos, addig a posztfasiszta módszertant érvényesíteni lehet. És lehet az antikapitalista szenvedélyekből minden eddiginél roszszabb kapitalizmust csiholni.

A liberális antirasszizmus - még mindig jobb, ha van, mint ha nincs, szegény ember vízzel főz - azért vall kudarcot Európában, mert a faji megkülönböztetést kiemeli a polgári emancipáció visszavételének egyetemes kontextusából, és közönyösnek mutatkozik a diszkrimináció más alfajaival szemben, amelyeket a jelenlegi jog (szemben a faji és nemi kirekesztéssel, amelyet formailag tilt) a polgári társadalomban megenged. Max Horkheimer azt mondta, hogy annak, aki a kapitalizmusról nem beszél, a fasizmusról is hallgatnia kell. Ez a válságba jutott kései kapitalizmus és a demokratikus formákban jól-rosszul elférő, poszttotalitárius posztfasizmus esetében sincs másképp.

Tamás Gáspár Miklós, tudományos kutató

... és a társadalom újabb és újabb rétegei radikalizálódnak!...