Hódító Roburok
Talán a szaloncukor miatt volt az egész. Balázs Ottót kamaszkorában egy Robur vitte a péceli csokoládégyárba, hogy ott szaloncukor-csomagolással múlassa a szellőléptű időt, ő pedig addig zötyögött a keletnémet járműipar remekén, amíg egy életre bele nem szeretett. Attól kezdve egyetlen cél lebegett előtte: valami nagyot és csúnyát akart vezetni. A katonaságnál a teherautóig és a buszig jutott, civilben kamionsofőrként folytatta, de hiába ült végre volán mögött, csak hiányzott neki valami.
2004-ben aztán nem bírta tovább, és vett egy Roburt. A busz el volt rohadva, egyes részeit oltási bizonyítvány nélkül botorság lett volna megérinteni, ám ő néhány hónap alatt újjá varázsolta, és piros-fehér-zöldre fényezte az oldalát. Nem hirtelen honfiúi felindulásból tette ezt: a Robur ugyanis első útját még a péceli kertek alatt tette meg, a második viszont már az athéni olimpiára vezetett. Fedélzetén egy Balázs Ottó ismerőseiből verbuvált szerény, tizenöt fős társaság utazott, a busz pedig meghálálta a bizalmat: csupán a görög fővárosba érve robbant le. A péceliek vízilabda-, kézilabda- és úszóversenyeket néztek, majd némi autószerelés után hazaindultak, és ezzel tulajdonképpen lezárhatnánk a történetüket. Jöttek, láttak, visszamentek, volt már ilyen a világon.
Az igazi történet azonban csak most kezdődik. Otthon ugyanis Balázs Ottón különös szenvedély lett úrrá: egymás után vásárolta a Roburokat. Vett egyet Vácon, és egyet a nyíregyházi katonai bontóban, övé lett a XVIII. kerületi csatornázási művek két járműve, a karcagi MÁV-teleppel pedig két és fél évig alkudozott egy ottani Roburra. Idővel nyolc busz boldog tulajdonosa lett, és az athéni út sikerén felbátorodva elhatározta, az egyikkel - ha törik, ha szakad - eljut a pekingi olimpiára. Pillanatok alatt szerzett maga mellé négy társat. Jármi Zsolt és Magyar Gábor szintén sofőr volt, Bencze Levente és Kalocsai Sándor viszont hajós, utóbbi ráadásul néhanap kínai tolmácsként is dolgozott. Kicsiny, de ütőképes csapat állt tehát össze, amely hosszú hónapok felkészülése után, június 20-án nekivágott az ismeretlennek.
Az út nem a legjobban indult: az ukrán határon egy katona levette a sapkáját, és közölte, hogy ezt kellene kitömniük dollárokkal. Két nappal később az orosz határőr még ennyit se tett, csak annyit mondott, ha nem adnak neki kétszáz dollárt, darabokra szedi a buszukat. Legyünk azonban igazságosak: soha, sehol ezután nem érte a hatóságok részéről semmilyen kellemetlenség hőseinket. Akadt persze gondjuk így is bőven. A Robur olajcsöve már Ukrajnában eltörött, a laprugó Omszknál ment szét, a generátor Cseljabinszknál adta meg magát, egyszer pedig nemes egyszerűséggel kigyulladt a műszerfal.
Mégis, minden percét élvezték az utazásnak. Tavakban fürödtek, bográcsban főztek maguknak vacsorát, és olyan szabadnak érezték magukat, mint talán soha korábban. A voronyezsi helyi tévé riportot készített velük, Kazahsztánban viszont vándorcirkuszosoknak nézték őket, és jegyet kértek tőlük az esti előadásra. Egyszer százötven kilométeren keresztül vittek két szerb kerékpárost, akik szintén Pekingbe igyekeztek. A Bajkál-tónál találkoztak egy másik Roburral, amellyel két geológus járta a vidéket, és Mongóliában ezzel lépett hozzájuk egy ismeretlen: Sanyi vagyok, kövessenek. A férfi kint élő magyar vállalkozó volt, ám hiába voltak kitűnő kapcsolatai, ő sem tudta elintézni a legfontosabbat: hogy a Robur bejusson Kínába.
A kínaiaknál ugyanis külföldiek nem vezethetnek az utakon. Balázsék ugyan megpróbáltak engedélyt szerezni, ám hamar belátták, hogy hiába minden. A buszt egy vámudvarban hagyták, aztán vonatra, majd buszra szálltak, és három nappal az olimpiai megnyitó előtt megérkeztek Pekingbe. Furcsa volt minden, a hatalmas épületek, az állandóan köpködő emberek, de hamar rájöttek, mégis mi a legfurcsább: másfél hónap után először fekszenek igazi ágyban. Három hetet töltöttek végül Pekingben. Szurkoltak a vízilabda-mérkőzéseken, belógtak a kézilabdások meccseire, néztek úszást, és telefonos interjút adtak néhány magyar rádiónak. Közben elmentek a nagy falhoz, a nyári palotához, a lámakolostorhoz, és néhány nagyon fontos felfedezést tettek: a hatdecis sör csak 47 forintba, a félliteres rizspálinka pedig 120 forintba került.
Ha azt hitték, a visszaúton már nem érheti őket meglepetés, akkor jócskán tévedtek. A Góbi sivatagban szétment a terepváltójuk, az Altaj hegységben hóviharba keveredtek, a kietlen Hovsgol-tó mocsarából viszont egy útépítő Kamaz teherautónak kellett a Roburt kirángatnia. Volt, hogy két napig nemhogy embert, de még állatot sem láttak az úton, igaz, ha láttak, abban sem volt túl sok köszönet: egyszer egy kecske ellopta a bográcsozáshoz kikészített fűszereiket, és megesett, hogy arra ébredtek, tehenek vakaróznak a busz oldalához dörgölve magukat. A Roburral is egyre több baj volt. Elromlott a fűtés, az ablaktörlő, a fékrásegítő rendszer, szétment a hátsó teleszkóp, egyszer étolajat kellett a tankba tölteniük, mert éppen a semmi közepén fogyott el az üzemanyaguk, ám minden megpróbáltatásnál durvább volt az, amikor egy vendégszerető mongol család Darhamnál faggyúlevessel kínálta meg őket.
Több mint egy hónapig tartott, mire hazaértek. Pécelen lovasbandérium fogadta a csapatot, kisebb ünnepség kerekedett Balázs Ottóék körül, akik a nagy felhajtás láttán megilletődtek egy kissé. Hát ilyen kevés elég a hírnévhez? - tűnődtek. Hiszen ők semmi különöset nem csináltak, csak utaztak egy öreg busszal, világot láttak, szurkoltak néhány sporteseményen, és söröztek nagyokat.
És hová utaznak legközelebb, kérdezték tőlük unos-untalan. Még csak gondolkozniuk sem kellett a válaszon, hisz már az odaúton kitalálták: először a svájci jégkorong vb-re utaznak a Roburral, majd a Tűzföldre. Azután pedig: ki tudja? Annyi hely van még, ráadásul a világegyetem is egyre tágul.
Szóval nekik dolgozik minden.
