A zsíros kenyér éjszakája
– Hotel Sokcsillag, tabáni szárny – adja meg mostani állandó lakhelyét, és magyarázatképp még hozzáteszi: oda már nem jönnek fel a csövesek.
Lajos tudniillik hajléktalan, mi pedig ezért szolidárisak vagyunk vele. Legalábbis ez volna az elérendő cél pénteken az Egy éjszaka a hajléktalanokért elnevezésű rendezvényen, itt, Budapesten és szerte a világban, bár hogy pontosan hol még, azt senki nem tudja megmondani. Szolidaritunk tehát, bár kicsit szégyelljük magunkat emiatt. Egy nap szolidaritás ugyanis háromszázhatvannégy nap nemszolidaritást vált meg, most, néhány órára mindenki jófejbajnok lesz, lehajol az elesettekhez, hogy szevasz csöves, veled érzek, holnap viszont már ne nyaggass, és fürödj le mielőbb.
A helyzet azonban még ennél is kétségbe ejtőbb: néhány hajléktalanon, újságírón, és szociális munkáson kívül gyakorlatilag nincs senki a Felvonulás téren. Nincs kósza érdeklődő, véletlenül idekeveredő kutyasétáltató, szociálisan érzékeny, csillogó szemű bölcsészlány, nincs senki, ideértve természetesen drága honanyáinkat és még drágább honatyáinkat, bár azért különös, hogy az önfényezésre mindig kész politikusok kihagyják ezt a ziccert.
Egymás között vagyunk tehát. Egy máglya lángol oldalt, néhány hordóban apró tüzek égnek, a tér közepére állított sátorban pedig a hajléktalan írók „Alkonyattól pirkadatig” című antológiájának bemutatója zajlik. Előbb Györe Balázs író mond beszédet, majd felolvasás kezdődik, amelyből ezt a két sort jegyezzük meg: „ragacsos pornóújság cafatok sárgulnak/ arcra szórt hamu a napsugár”. Amikor a művészi élményt a Gutenberg Halott nevű zenekar próbálja tovább mélyíteni, azonnal a szabadba menekülünk. Mindenütt füst száll, a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei zsíros kenyeret osztanak, a Myrai Szent Miklós Keresztény Egyház segítői pedig sóletet.
– Náluk van a legjobb konyha – magyarázza a bennfentesek biztonságával János, az egykori ács, aki évek óta egy óbudai lakóház lépcsőházában húzza meg magát. – A krisnások viszont rémesek: mindig valami lóherefőzeléket adnak.
Beszélgetésbe elegyedünk más hajléktalanokkal is, látunk egy férfit, óriási monoklival a bal szeme alatt, és megismerkedünk Ferenccel, a hajdanvolt segédmunkással, aki jobb kezében egy óriási nejlonzsákot szorongat. Ötvenkét évesnek mondja magát, mi hetvennek saccoljuk. A szeme fénytelen, keze mocskos, kicsit húzza a lábát. Általában valamelyik pályaudvaron alszik, néha a Ligetben, de ma este Csepelre tart. Hogy miért oda? Miért ne. Ferenc persze az életben nem hallott Anatole France-ról, mert ha hallott volna, akkor most ugyanazt idézné tőle, amit a sátorból hallani: „mindenkinek joga van a híd alatt aludni”.
– Az egyenlőtlenség társadalmában az egyenlő jogok is egyenlőtlenül érvényesülnek – pontosítja később a mondás értelmét Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. – Néha ez egészen abszurd helyzeteket eredményez: az Egyesült Államokban például nem engedélyeztek egyszer egy többnapos hajléktalan demonstrációt, mondván, hogy a résztvevők biztos csak aludni akarnak a sátrakban.
Ekkor már a hajléktalan színjátszókból álló AHA-színpad előadásán is túl vagyunk. Következik az Oltalom Kulturális Kör megzenésített Ady és József Attila versekkel, bár erre kevesen kíváncsiak. Közben ugyanis ruhát kezdenek osztani, katonai mikádót, övet, nadrágot, usánkát, amelyek közül néhányról még nem szedték le a vörös csillagot. Ez persze nem zavarja a hajléktalanokat. Néha lökdösődnek, mindenki egyszerre nyúl a szociális munkások felé, cipők tűnnek el a feneketlen szatyrokban, és mindenütt ott száll kesernyésen a füst. Száll, és szinte körbelengi ezeket az embereket, akik valósággal felpuffadnak a magukra húzott sok réteg ruhától, az ingek, pulóverek, és nadrágok garmadától, a zakóra vett polárfelsőktől, dzsekiktől, és kabátoktól, a több kilónyi savanyúan párolgó textiltől, mellyel a hideg ellen próbálnak védekezni. Mert lehet, hogy ma mindenki velük szolidáris, de a természet nem: fagypont körüli lesz az éjszaka.
Kilenc óra felé kezdenek elszállingózni az emberek. Látjuk Ferencet is, amint elindul. Jobb kezében nejlonzsák, tartása görnyedt, bicegve távolodik a sötétben, és annyira szomorú az egész, hogy már utána kiabálni sincs kedvünk: hé, nem arra van Csepel!
