Eleinte szűkös körülmények között, ám békességben élt együtt szüleivel és két fiútestvérével. Nyolcéves korában azonban édesapja otthagyta a családot. Helyette pedig jött a mostohaapa és vele együtt a mindennapos verések, az embertelen büntetések, az éhezés időszaka. Zsuzsinak és testvéreinek kellett végeznie minden házimunkát, beleértve a favágást is, ha pedig nem készültek el időben, jött a verés. Előfordult, hogy télen a fáskamrában kellett aludniuk, vagy pizsamában állniuk az udvaron.

Zsuzsi rosszul tanult, sokszor kimaradt az iskolából: a szülők egy-egy nagyobb balhé után nem engedték bemenni, nehogy észrevegye valaki a verésnyomokat. Tizenegy éves volt, amikor siketnéma öccse felgyújtotta a ruháját. Egyedül voltak otthon. Több mint egy évig kezelték kórházban. Hazakerült, és minden folytatódott tovább. A gyermekjóléti szolgálattól időnként megjelent valaki a családnál, de a gyerekek nem beszéltek.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

 – Mindig azt kellett mondanunk: minden rendben van, nem bántottak, csak összeverekedtünk a bátyámmal. Nagyon gyerek voltam. Hittem, hogy egyszer minden jóra fordul – emlékszik vissza Zsuzsi. A férfi Zsuzsi édesanyját is gyakran megverte. Egy ilyen eset után Zsuzsi úgy döntött: nem megy haza többet. Mindössze 14 éves volt ekkor és alig 40 kiló. Öt osztályt végzett el. Napokig a barátnőjénél lakott, a lány édesapjának mindent elmesélt. A férfi azt javasolta, kérjen segítséget a gyermekjóléti szolgálattól.

Zsuzsi így is tett. Elmondta, hogy elszökött otthonról, mert éheznek, koszos ruhában járnak iskolába, és fél hazamenni, mert a nevelőapja gyakran megveri. A gyermekjóléti szolgálatnál azt mondták neki, a szülőknek tudniuk kell a dologról, ezért hazavitték.

Zsuzsi akkor kapta élete legnagyobb verését. Másnapra, amikor a gyermekjóléti szolgálattól érte jöttek, feldagadt a homloka, a foga letört, a haja csomókban hiányzott, egész testét kék-zöld foltok borították. Előbb a Fészek Gyermekvédő Egyesület átmeneti gyermekotthonába, majd nevelőszülőkhöz került.  – Fura és szokatlan volt, de végre jól éreztem magam – emlékszik vissza elgondolkozva a 13 évvel ezelőtti eseményekre Zsuzsi, aki ma is tartja a kapcsolatot a nevelőszülőkkel.

– Hétvégenként gyakran hazajárunk hozzájuk, együtt is karácsonyozunk. Csodálatos dolog, hogy kapunk segítséget az élettől, de lépni kell – mondja határozottan. Még csak 17 éves volt, amikor teherbe esett a nála 17 évvel idősebb barátjától. Párjával ma is együtt nevelik kilenc- és hároméves lányaikat egy albérletben. Soha nem emelnek kezet a gyerekekre.

– A gyermekvédelmi rendszer szereplői óvatosan közelítenek a szexuális abúzus vádjához. Egy gyerek családból való kiemelésének okai között többnyire az elhanyagoltság, a szülők életvezetési, lakhatási problémái szerepelnek: ezeket könnyebb igazolni. A bántalmazást, a szexuális erőszakot viszont nehéz bizonyítani – mutat rá Báló Ottília, a Fészek Gyermekvédő Egyesület ügyvezetője.

 – A gyerekek a legtöbbször nem jelzik a problémát, és nem csak azért, mert félnek. Szégyellik is magukat, elhiszik, hogy ők a hibásak, hiszen a szülő nem lehet rossz, nem fordulhatnak ellene. Érzik, hogy nem jó, ami történik velük, de a „szeretetmegnyilvánulásnak” csak ezt a formáját ismerik – magyarázza a szakember. Hozzátette: ha mégis mernek segítséget kérni – mint Zsuzsi esete is mutatja –, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb formában kapják azt meg. Báló Ottília nem emlékszik olyan esetre, hogy egy gyermekbántalmazási ügyben elmarasztaltak volna bárkit is azért, mert nem lépett közbe időben.

 – Sok esetben a gyermekvédelemben dolgozók is félnek lépéseket tenni, és nincsenek meg mindig a megfelelő eszközeik sem. Ez nem feltétlenül egy-egy ember felelőssége, ez a rendszer hibája – fogalmazott. A bántalmazások ugyanis nem egyik napról a másikra kezdődnek. – Ha egy-egy ilyen ügyre visszatekintünk, számos olyan pontot találunk, ahol még be lehetett volna avatkozni – mondja. Megjegyezte: bár ez nem menti fel őket szörnyű tetteik alól, ezek a szülők is szeretik a gyerekeiket.

 – Ők sem bántalmazóként, szexuális zaklatóként születtek, de nem tudják, hogyan kell kezelni egy konfliktust, nem tanulták meg, hogyan viselkedik egy szerető szülő, hiszen gyakran maguk is bántalmazottak voltak gyerekkorukban. Segítséget pedig nem kapnak, mert nincsenek olyan hálózatok, amelyek ezeket a problémákat akkor észlelnék és kezelnék, amikor még nem történtek visszafordíthatatlan dolgok. Báló Ottília szerint nem megoldás, hogy kiemeljük a gyereket a családból, mert a vér szerinti család elvesztése is komoly traumát okoz. Sokszor persze valóban nincs más lehetőség, de igazából a családokat kellene megerősíteni annyira, hogy a problémák ki se alakuljanak – hangsúlyozza, hozzátéve: a gyermekkori bántalmazás egy életre szóló nyomot hagy a gyerekekben.

A nevelőszülőket sokszor derült égből villámcsapásként éri, amikor kiderül, miken ment keresztül a hozzájuk került gyerek. Olykor csak a viselkedése utal a problémára. – Egy kislány évekkel a nevelőszülőkhöz kerülése után is öklendezett a meleg ételtől. Ügye még folyamatban van, de vélhetően orálisan kellett kielégítenie az apját. Egy másik lány folyton összevagdosta, karmolta a testét, kitépte a saját haját. Csak évek múltán jöttünk rá, hogy szexuálisan molesztálták – mondja Báló Ottília. Mindezt azonban nehéz utólag bizonyítani. Márpedig, ha egy gyanú nem bizonyított, nem függesztik fel a vér szerinti szülővel való kapcsolattartási kötelezettséget sem. Vagyis a gyerekeknek továbbra is találkozniuk kell az őket korábban bántalmazó szülőkkel.

Pofont érdemel, aki rosszat tesz

Ami a családon belül történik, az csak a családra tartozik: ezt gondolja a tizenéves gyerekek csaknem 80 százaléka – derült ki a S.O.S. Krízis Alapítvány kutatásából, amelynek során 817, zömmel újpesti 7–10. osztályos diákot kérdeztek. A gyerekek bevallása szerint 28 százalékuk él olyan családban, ahol gyakran előfordulnak veszekedések, csaknem 12 százalékuk élte már át, hogy az egyik szülő megütötte a másikat. A gyerekek mintegy fele szerint, ha megütnek valakit, az kiprovokálta. A gyerekek 6,5 százaléka vallotta be, hogy gyakran megverik a szülei.

A diákok több mint fele azonban úgy gondolja, nem baj, ha egy pofon elcsattan otthon. Kétharmaduk szerint a gyerek megérdemli a pofont, ha rosszat tesz. Segítséget leginkább a családon belülről, nagyszülőktől, rokonoktól várnának (57, illetve 51 százalék), és csak 19 százalékuk feltételez hatékony segítséget a rendőrségről, 22 százalékuk a gyermekjóléti szolgálatokról. Az iskoláról négy, az orvosról két, a védőnőről pedig mindössze egy százalékuk gondolja úgy, hogy hatékony segítséget tudna nyújtani. (V. A. D.)