Zalaegerszegi tudósító koromban kezdtem, Népszabadság-Mikulás lettem, s pár év után lehetőséget adtam egy fiatalabb kollégának arra, hogy bizonyítson. De valami nem sikerülhetett neki, mert a következő évben visszatapsoltak. Tetszett a hiúságomnak. Akikkel kezdtem, egykori kisgyerekekkel, rég felnőttek már. Nem voltam teljesen képzetlen, amikor belevágtam. Fiatal tanár koromban Cegléd és Abony térségében debütáltam egy népművelőkből álló csepűrágó banda tagjaként. Kis műsort állítottunk össze, volt benne gitáros bohóc, plusz két másik egymással örökké perlekedő clown. Géza bohóc ösztönös színészként lépett föl, minden porcikájával játszott, imádták a gyerekek és a felnőttek.

FOTÓ: GRNAK LÁSZLÓ

Egy gumilabdát festett feketére, összekeverte a kugligolyókkal. Erőlködött, szuszakodott a vasgolyókkal, leejtette a földre, akkorát csattantak, hogy rengett bele a művház. A végén kínlódni kezdett a fekete gumilabdával is – régi trükk, egy orosz bohóc műsorából loptuk –, majd azt mondta, a fenébe, nem kell ez nekem, és kidobta a gyerekeikkel kucorgó, és engem – azaz a Mikulást – váró nézők közé. Egy szakszervezetis, aki élete kockáztatásával vetődött a gyerekek felé hajított álgolyóra, azt ígérte, kinyír bennünket, mert ilyen csúnyán még senki sem szedte rá.

Géza és Gyula békésen kortyolták a sörüket, és azt mondták, ne szívja mellre, inkább szerezzen be humorérzéket. Kész rohanás volt a Mikulás-hakni. December elején kezdtük, karácsonyig nyomtuk az ipart. Előfordult, hogy a bohócok lezavarták a műsort, Pista bohóc elzenélte a Hullapelyhest, aztán mikor megérkezett a Mikulás, villámgyorsan bevágódtak Egérkébe – Géza Trabantjába –, és rohantak tovább a következő vállalati ünnepségre. A Mikulás pedig söpört utánuk.

A ceglédi rendőrök ismertek bennünket, azt is tudták, hogy nem teljesen absztinens a trupp, ez különösen igaz lehetett a szeszipari vállalati rendezvény után, ahol természetben fizettek, s a műsort követő igazoltatás alkalmával a rendőr hátrahőkölt a csomagtartóban talált többkartonnyi körtepálinka láttán.

– Mikulás bácsi – kérdezte vigyorogva –, ezt mind meg tetszik inni?

– Nem, fiam – feleltem, és egy üveget a kezébe nyomtam –, te is besegíthetsz. De hadd menjek utamra, mert várnak a gyerekek az EVIG-ben.

Egérke egyszer menekülés közben lángolva robogott végig Cegléd főutcáján, Géza bohóc nem kockáztathatta a szondát. Amikor betévedt egy utcába, melynek végén a gázosok óriás lyukakat fúrtak, megállt, kabátját ráhajította a füstölő motorra, a kulcsot pedig kezével tálcát formálva vitte a rendőrjárőr Zsigulijához. – Uraim, az üldözésnek vége – mondta, és hozzátette, ilyen derék rendőrökre van szüksége a népköztársaságnak, akik egy percig sem adják fel. – Mindehhez persze én is kellettem, aki zsákutcába hajtottam.

Arra a kínos kérdésre is válaszolnom kell, hogy én magam ittam-e Mikulásként. A nyolcvanas évek közepén vagyunk, nyakig merülve a szeszbe, sör, unikum, Cseh Tamás, kocsisbor, jöhetett minden, a műsort rendes ripacsokként fegyelmezetten lezavartuk, gyerek képébe nem leheltünk. Ha volt egy kis szünet két előadás között, behúzódtunk regenerálódni a Kabak kocsmába, ahol Géza Nautilust kért – a korsó sörbe poharastul beleengedte a fél deci rumot –, a pincér értette a „szakrendelést”.

Volt egy jelenet a bohócos előjátékban, Gyula kérdezte Gézát, szereti-e a cukrot. Hát persze, hogy szereti. Jó, jó, ha megiszol egy pohár málnaszörpöt, megkapod a cukrot, mondta Gyula. Háromszor-négyszer elismételte az ajánlatot, Géza fuldokolt a málnaszörptől, a gyerekek nagyon szerették ezt a számot, Gyula és Géza a szódásszifonban kevert itallal szerencsétlenkedett. Egyszer azonban Géza arra, hogy szereted-e a cukrot, azt felelte, nem, kifejezetten utálja, sokkal jobban kedveli a málnaszörpöt. Gyula kitöltötte, Géza megitta, kért még egyet, borult a szám. Gyula megint töltött egy pohárba a piros színű italból, és odaadta egy hatévesforma gyereknek, azt kérdezve, hogy tényleg olyan jó-e?

Annyit láttam a függöny mögül, ahol teli zsákommal várakoztam, hogy Géza remegni kezd, integet a gyereknek, meg ne idd, add vissza gyorsan a poharat. De későn ért oda, a fiúcska lehúzta a kifogástalan Kadar- fröccsöt, merthogy Géza a fellépés előtt málna helyett bort töltött a szifonba. De arra már nem emlékszem, mi lett a dolog vége, megúsztuk ezt is, természetesen. Fiatalkoromban a nagy szakállam miatt nem volt szükség álszakállra. Egy sminkes tanácsára vazelint kevertünk össze cinkoxiddal, az így nyert eleggyel kentem be a szőrt a képemen, szép fehér lett tőle a nagy szakállú Télapó. Több rafinált gyerek is odahajolt hozzám azzal, hogy nem is igazi, úgy van fölragasztva. Amikor meghúzták, vazelintől kékes-fehér kézzel és rémült tekintettel meredtek rám, ami nagyon vicces tudott lenni.

Minden simliskedés ellenére komolyan vettük a feladatunkat, a gyerekeket tiszteltük, mélyen lenéztük és megvetettük azokat a megélhetési Télapókat, akik dülöngélve császkáltak december ötödikén este a Gubody park – sokáig Lenin park –széles járdáin, és szégyent hoztak a mikulásságra. Ami nem szakma, nem is olyan elfoglaltság, amiben megoldhatatlan feladatok volnának. Mégsem vállalja mindenki. A mikulásságról azt tudom mondani, hogy a feladat megtalálja az embert. Jószerével csak az kötelező, hogy meg kell felelni a gyermeki várakozásnak. A gyerek észreveszi, hogy a Mikulás az adott pillanatban mennyire felel meg a vágyképének. Ha ügyesek vagyunk, nagyon rövid időre beléphetünk ebbe a vágyképbe.

Ha volna Mikulás-lélektan, mindenképp elemezném azt a helyzetet is, hogy az ajándékok átadása után a Mikulás már afféle felesleges kellék csupán, a gyerekek átnéznek rajta, és nem törődnek vele, hiszen feladatát teljesítette, mehet tovább a szánkójával, vigyék gyorsan el a rénszarvasok. Hogy mit szeretek a legjobban a mikulásságban? A levelező-rajzoló gyereket. Húsz-huszonöt év távolából is őrzöm a pöttöm sorokat és rajzocskákat, amelyeket kezdetben népszabis, később a Ringier-lapcsalád Mikulásaként úgy kaptam, hogy a gyerekek a zsebembe dugdosták az üzeneteket. Na jó, nem feltétlenül én kaptam, de a végén fegyelmezett hírlapíróként ezeket a dokumentumokat is eltettem az utókor számára. Ezért írtam kicsit fellengzősen a címben, hogy Mikulás voltam Magyarországon...