A statisztikai adatok arra is figyelmeztetnek, hogy az elmúlt húsz évben soha nem maradt annyi bűncselekmény elkövetője felderítetlenül, mint 2012-ben. A kriminalitás szempontjából ebben az időszakban 1998 bizonyult a legrosszabbnak, amikor 600 ezer bűnesetet regisztráltak, és akkor 268 ezer ügyben maradt a tettes ismeretlen, tavaly viszont a nyomozó hatóságok már 274 ezer alkalommal üthették bottal az elkövető nyomát.

A nyomozáseredményességi mutató így nagyjából 42 százalék körül alakult. Ami egyben azt is jelenti, hogy tízből hat alkalommal a vétkesek megúszhatták a felelősségre vonást. Ugyanez a mutató 2009-ben 54, az e tekintetben kiugróan sikeres 2005-ös esztendőben pedig 59 százalék volt, amikor tízből hat bűnügy tettese bukott le.

„Kettő hét alatt fogunk rendet tenni az ország olyan pontjain, amelyek ma még reménytelennek tűnnek” –jelentette ki 2010 áprilisában, tehát a két választási forduló között Orbán Viktor. Ami a közbiztonságot illeti –legalábbis, ha szigorúan a számokból indulunk ki –, nem sikerült beváltani az ígéretet. Szakértők ugyanakkor óva intenek attól, hogy bárki pusztán a számok alapján ítélje meg a rendőrség vagy a belügyminiszter tevékenységét.

A kriminálstatisztika ugyanis önmagában alkalmatlan arra, hogy a közbiztonságról érdemben nyilatkozni lehessen, hiszen az legfeljebb azt mutatja meg, hogy a nyomozó hatóságok a bűnözés mekkora hányadával képesek megküzdeni – de erről is csak korlátozott információt adnak. Egy bennfentes forrásunk szerint a rendőrség – némi túlzással – annyi bűncselekményt jelenít meg a statisztikában, amennyit akar, hiszen manipulálhatja a feljelentéseket, például lebeszélhetik a bejelentőt, mondván, úgy sincs értelme nyomozást folytatni.

Ugyanakkor ismeretlen tettesről beszélnek olyan ügyekben is, amikor az elkövető kiléte elég egyértelmű. Indult már így eljárás ittas vezetés vagy gyermektartás elmulasztása miatt is, miközben mindenki tudta, hogy ki ült a kormány mögött, s ki nem fizetett tartásdíjat. A statisztikai szemlélet viszont azt diktálja, hogy az eljárás megindításakor legyen ismeretlen az ismert elkövető is, mert így különösebb erőfeszítések nélkül is javítják a felderítés eredményességét mérő mutatót.

Ha a rendőrség valóban él ezekkel a módszerekkel, még ijesztőbb, hogy nő a bűncselekmények száma, ugyanakkor romlanak a felderítési mutatók. Informátoraink viszont jelezték, hogy a statisztikai csalások miatt rendőrök ellen indult – igaz, végül eredmény nélkül zárult – büntetőeljárások hatására a manipuláció visszaszorulni látszik. Ez pedig részben magyarázhatja is, miért nő a bűnesetek száma.

A másik oka annak, hogy miért több a regisztrált bűnügy, a hivatalos indokolás szerint a fokozott közterületi rendőri jelenlét: ha többen vannak az utcákon, szükségszerűen több jogsértést észlelnek. Más kérdés, hogy a felderítési mutatók romlását ez nem magyarázza, mert ha egy járőr tapasztal valamilyen törvénysértést, akkor az elkövetőt is látnia kell. Az sem kizárt persze, hogy a bűnüldöző hatóságok iránti közbizalom feltételezett növekedése okán tesznek egyre többen feljelentést.

Több forrásunk úgy véli: a kriminálstatisztikából csak annyi olvasható ki, hogy minimálisan mennyi bűncselekményt követtek el. Vizsgálni kellene emellett a látenciát is, mert a térség államainak tapasztalatai szerint a hatóságok tudomására legfeljebb a jogsértések negyede jut;míg a súlyos, élet elleni bűncselekményeket általában bejelentik, a kisebb kárt okozó lopásokat (sőt néha egyes rablásokat) már nem. A tényleges helyzetet így csak az áldozattá válás kutatásával lehetne felmérni, amelyből kiderülne például az, hogy hányan váltak bűncselekmény sértettjévé, tettek-e feljelentést, s ha igen, mit tettek az ügyükben a hatóságok. Erre tíz éve Magyarországon is történt kísérlet, amiből kiderült, hogy az érintettek az esetek nagyjából harmadában fordultak a hatóságokhoz. Ilyen – a közbiztonság valós helyzetét mutató – vizsgálati eredmények ma nem léteznek.