A bennfentesek szerint 2002-ben a szocialisták voltak leginkább képesek arra, hogy bázisukat lakóhely szerint mozgósítani tudják, a Fidesz a vereségét akkoriban erre a hátrányára fogta, azóta pedig szisztematikusan építi saját rendszerét, politikai akciói (nemzeti konzultáció, notórius levelezés, aláírásgyűjtés) pedig nem kis részben a listák karbantartásáról, frissítéséről is szólnak. A szakértők a használható adatbázisoknak már-már mitikus erőt tulajdonítanak, s bár meghatározható, hogy ezek közül melyek a legálisan megszerezhetők és melyeket védi a személyi integritás, úgy tűnik, az adatvadászat rég kilépett engedélyezett medréből.

Az ismereteknek ez a kategóriája, akár tetszik, akár nem, szerves része a választási küzdelmeknek, a technikának és a programozóknak hála mind pontosabb, részletesebb, ráadásul akár egyénekre is lebontott lehet az a kép, amely a potenciális rokonszenvezőkről nyerhető. Egy robotvilágban akár ennyi is elég volna a győzelemhez. De most még nem.

A nagy pártok által birtokolt adatbázisokról keveset tudunk, leginkább csak annyit, hogy összekapcsolhatók, akár csalni, manipulálni is lehet velük, illetőleg dehogy, hiszen rendre arról értesülünk, hogy a jogszabálynak megfelelően megsemmisítették őket. De tegyük most félre a mozgósítás durvább fajtáit, az utaztatástól a láncszavazásig, ezekkel a trükkökkel nyilván lesz még dolgunk, téved viszont, aki azt hiszi, hogy a hívek feltérképezésének mindössze ez a haszna. A kínálkozó technikák a politika számára tágra nyitották azt az ajtót, amelyen egykor csak a kulcslyukon leshettek be.

A különböző felmérések, lajstromok mankót adnak a politikus alá, hová menjen, mit tegyen, mondjon. Ettől függetlenül szeretném hinni, hogy nem csupán ilyen sillabuszok szerint cselekednek, fogalmaznak, azt pedig még inkább, hogy nem kizárólag ettől függ sikerük. A mechanikus, „száraz” alkalmazások, félő, sovány eredménnyel járnak. Mégis, az embernek van olyan érezése, hogy az elharapódzó közvélemény-kutatásokkal egyetemben mind nagyobb a kinyert, komputerek által feldolgozott paraméterek szerepe – és nehéz megállapítani, hogy a pusztán tőlük elvárt hatás mikor lépi át azt a határt, amelyet nem kéne, mikor válik a nép hangjából a nép bábja. Hogy ez utóbbinak milyen súlyosak a következményei, azt nem csupán az ígéretek dömpingje meríti ki, annál jóval szerteágazóbbak és nehezebben gyógyíthatók a károk.

Mindenesetre egy ilyen politikailag szennyezett térben szinte lehetetlen megtalálni az optimumot, miként nyerhető a józanságból biztatás, a tényekből remény, a féligazságokból igazság. Egyre több a tabu, ami nemcsak a múltat, de a jelent is birtokba veszi. Minden eszköz megengedetté válik a hamisság védelmére. Az adatbázisok tulajdonosai azon vannak, hogy fanatizálják adataik viselőit – ez a maximális cél. A hit, a bizalom fenntartása a második fokozat. A legutolsó, de létfontosságú, hogy akiket nem érnek el szavakkal, szórólapokkal, azokat a kritikus pillanatban legalább az urnáig vigyék magukkal. Itt társul a szoftverhez a hardver, az aktivisták serege, amely listákkal a kezében jár házról házra, aprólékosan kidolgozott forgatókönyvvel a zsebben. Rosszabb esetben – és itt már tiltott területen járunk – friss címekkel, olyanokéval, akik még nem voltak a szavazófülkében. Még rosszabb esetben olyan körzetekben, ahol a nincstelenség a totális tájékozatlansággal párosul, ahol minden apró figyelmesség kinccsé válik, azonnal bekasszírozható hálát ér. Tudvalévő, hogy az aktivistahálózat létrehozása, mozgatása nem csupán operációs teendő, kell hozzá pénz is. Hallani két-három napos wellness felkészítésről, honoráriumokról – nyilvánvalóan a kritikus időszakban az lesz a legmobilabb, aki erre a legtöbbet tud áldozni.

A lényeg azonban az, hogy ki mit képes és akar kihozni az adatbázisából. Az a csapat, amelyik hagyja, hogy névsora elavuljon, nagy bajt hoz a fejére. Elég néhány hangosan becsapott ajtó a kopogtató aktivista előtt, hogy egy egész lista veszítse hitelét. Jobb néhány elhunytról is időben értesülni, egy neki címzett levél a legjobb kontroll, inkább akkor legyen belőle balhé, mint a döntő pillanatban.

Ki kell szűrni a gyűjtéskor kitalált, megtévesztésből alákanyarított, netán a teljesítménykényszer szülte neveket, címeket, mert sok energia vész kárba, ha azokat a kampány hajrájában keresgélik. Tisztában kell lenni a logisztika vadhajtásaival, azzal, hogy indái mind vastagabban nyúlnak bele a politikába, karriereket indíthatnak el, fojthatnak meg. Ideális esetben a szervezőkészség fontos erény, de nem árnyékolja be a közéleti szerephez szükséges többi jellemvonást. Aki képtelen csapatot építeni, irányítani, lelkesíteni, az elemezzen laboratóriumban, vagy terepasztal mellett.

Csakhogy nem minden a szervezőerő, az alkalmasság nem szűkíthető le számszakilag mérhető kritériumokra – ki hány résztvevőt hoz képzésre, gyűlésre, mennyi aláírást gyűjt. A minap mindkét párt első embere hitet tett amellett, hogy akik híján vannak a szervezőkészségnek, képtelenek területükön a hatásos mozgósításra, az „alulteljesítők”, ne is reménykedjenek választókerületi elnökségben, képviselőjelöltségben, mandátumban a 2014-től majdnem megfeleződő parlamentben. A kiválasztódás kritériumai torzak és még tovább torzulhatnak, ha ez a fő, a minden mást elsöprő szempont. Kétségbeesett versenyfutás folyik a telt házas rendezvények biztosításáért; pártolók, avagy ellentüntetők toborzása, a rezsicsökkentési ívek aláíratása, különböző delegáltak összetrombitálása mind-mind olyan teendő, amely alkalmat ad a kiugrásra, netán az elsüllyedésre. Nincs szabály, norma, arányérzék, aki ezekben a kategóriákban gondolkozik, könnyen lemaradhat.

A „fel kell szántani a terepet” találó mondásból hamar válhat szó szerinti szántás – ami messze nem betakarítás. A profi politikus, a pártelit ideálisnak vélt segédcsapatokra támaszkodik, előbb-utóbb feljebb jutni a ranglétrán is elsősorban nagy dumával, jó szervezéssel lehet, ha ehhez még szapora bólogatás is járul, valószínűleg felfigyelnek az emberre. Nincs min csodálkozni, ha egy aláírásért száz forint a jutalom, ha a polgármester a közmunkások feladatául szabja a tüntetésen való részvételt. Úgy lesz valakiből gumipolitikus, hogy észre sem veszi: a maga által korábban lenézett értékekhez idomul. És onnantól nincs megállás. Vízhordóból, zongoracipelőből soha nincs elég.

A logisztika fetisizálása könnyen kiürítheti, tartalmától foszthatja meg az érdemi politikát – megteremtve a logisztika boszorkánykonyháját, tele igazi ízeket nem ismerő, önállótlan séfekkel, tétován bolyongó, mindenhez szolgaian alkalmazkodó kuktákkal. Ez a parlament a felkészületlenül előadott önálló képviselői indítványok, a minősíthetetlen nívójú szócséplések otthonává vált, ahol egy monstre szavazógép gyárt törvényt, majd ugyanolyan hévvel módosítja azt.

Kérdés, hogy a kisebb parlament logisztikai hátországa javít vagy ront az összetételen? Foglalkoztat-e bármelyik politikai oldalon valakit az, hogy a tekintélyére már most sem sokat adó T. Ház tisztelt marad-e? Vagy idejétmúlttá nyilvánítjuk, hála a politika rangjára emelkedett, tényleges jelentőségén túlnövő, ugyanakkor egyre biztatóbb eredményekkel kecsegtető logisztikának.