Megindult a falu
– Szégyelltem... nagyon szégyelltem... Szabó Lászlóné ennyit mond, aztán szavait elfojtja a sírás. A 61 esztendős, kétújfalui asszony hangja attól csuklik el, hogy felidézi, miképp élte meg a pénztelenséget, és azt, hogy végül kikapcsolták náluk az áramot.
Szabóék sorsa 2001-ben fordult rosszra. A családfő központifűtés-szerelő vállalkozóként addig az átlag felett keresett, akkortól viszont sorozatban nem fizették ki. Végül már tízmillióval tartoztak – behajthatatlanul – Szabó Lászlónak a kivitelezői láncban felette állók, s a férfi munkát sem talált. A család anyagilag ellehetetlenült, s az ebből adódó megaláztatások és izgalmak miatt Szabóné kétszer is infarktust kapott. Aztán 2010-ben Szabó Lászlót egy horvát vállalkozó kivitte Bécsbe dolgozni. Azóta ott van.
Fia, aki szintén kitanulta a fűtésszerelést, nem is keresett munkát itthon, 2011-ben követte apját. Szabó László havi 1500, fia 1300 eurót keres. Pénzügyi gondjaik nincsenek, de csak akkor lélegezhetnek fel, ha két év múlva lejár banki adósságuk havi 160 ezres törlesztőrészlete. Arról kérdezem Szabónét, hogy a faluban követték-e mások a férje és fia példáját. Az ősz hajú, kék szemű, meggyötört asszony legyint:
– Sokan! A politikusok el se tudják képzelni, mekkora a nyomor errefelé. Rezsicsökkentés?! Abból nem lehet megélni, csak a munkából! Az igazi munkából, nem a közmunkából!
A Baranya megyei Kétújfaluból valóban egyre többen próbálnak szerencsét külföldön. A 700 lelkes településről korábban egy-két ember vágott neki Nyugat-Európának, az elmúlt két évben viszont megindultak a falu alacsony bérbe belenyugodni nem tudó lakói. Karsa Tibor, a helyi iskola német–orosz–testnevelés szakos tanára, a község Fidesz–KDNP-színekben megválasztott, társadalmi állású polgármestere kapásból fölsorolja 15 falubelijét, aki kint dolgozik. Köztük van a polgármester egyik fia is. Az ifjabbik Karsa Tibor tűzoltóként dolgozott a közeli Szigetváron, de úgy vélte, hogy havi 110 ezer forintból aligha alapozhatja meg magát, ezért tavaly októberben kiment Németországba. A 27 éves férfi rakodóként kezdte, most eredeti szakmájában, informatikusként dolgozik egy szervizben. A bére 1300 euró, s ebből jut mindenre.
Egy másik tűzoltó két éve ugyancsak németföldet választotta, vele tartott munkát nem kapó, diplomás barátnője is. Az iskola 30 éves angoltanárnője tavaly ilyenkor Angliába utazott ki. Házvezetőnő lett ott, jól érzi magát. Egy ötvenéves, kétújfalui lakatos már tíz éve Németországban dolgozik, s múlt nyáron követte őt a felesége. Azért most ment, mert már felnőtt a házaspár két lánya. Az asszony szakács volt az iskolában, kint takarítónő. Négyszer annyi keres, mint itt.
– Anikó kéthavonta hazajár – mondja róla a polgármester –, azt látom, hogy nyugodt, magabiztos emberré vált. Lerágott csontnak tűnik, hogy az ambiciózus magyarok külföldön keresnek állást, ám tudni kell, hogy korábban főképp a városiak és a nyugati határhoz közeli falvak lakói próbálkoztak. Az eldugott baranyai falvakat járva azonban kijelenthetjük, hogy az elmúlt években ezekről a településekről is elindult nyugatnak a munkát keresők hada. E falvak lakói korábban nemcsak térben voltak távol az unió fejlett államaitól, hanem lélekben is. Pár éve az itt élők túlnyomó többségének a Nyugat a mesék Óperenciás-tengeren túli világa volt, jelenleg állandó beszédtéma, hogy ki ment ki külföldre a faluból.
Hogy ez így legyen, ahhoz kellett a tartósan magas, nemegyszer 50 százalék fölé emelkedő munkanélküliség. Amíg a pécsi elektronikai gyár, az Elcoteq 5-7 ezer embert foglalkoztatott, a baranyai falvak állástalansága kezelhetőbbnek tűnt. Ám a finn cég 2011-ben bedőlt. A 25 éves Boros Zsuzsanna és párja, Kaszás Ferenc is a mobiltelefonokat gyártó üzembe ingázott. A férfi tavaly Franciaországban talált állást, melegburkolóként dolgozik. Kéthavonta jár haza. A szőke, mosolygós, asszonyosan húsos, bal orrcimpájában apró testékszert viselő Zsuzsanna menne a párja után.
– Egyelőre nem tehetem, mert 9 hónapos a lányunk, ám ha letelik a gyes, indulok – ígéri Zsuzsanna. Ugyancsak Bogdásáról ment ki Franciaországba a 31 éves Etzl István és 29 éves öccse, József. István melegburkolóként Pécsen, majd Budapesten dolgozott, aztán 2011-ben jelentkezett egy francia cég álláshirdetésére. Egy évvel később öccse, aki ács, szintén kiment. A két férfi itthon sosem volt munkanélküli, ám 120-150 ezer forintnál nem kerestek többet, kint gipszkartonozással összehozzák ennek a négy-ötszörösét. Mindezt húguk, Gizella mondja el róluk, mivel István és József jelenleg Rennes-ben és Grenoble-ban dolgozik. Gizella is külföldre készül. A négyéves lányát egyedül nevelő, 26 esztendős asszony Ausztriában keres állást, konyhán vagy panzióban szeretne dolgozni.
– Itt nekem is csak közmunka jut – mondja. – Ha kimegyek, a lányomat anyámra hagyom. Nagyon fog hiányozni, ezért minél hamarabb ki akarom őt is vinni. Bogdásán tovább kérdezősködve megtudom még, hogy egy fiatal pár három éve Angliában, a Sony egyik üzemében dolgozik. Ők már nem is járnak haza. Három helybéli egy németországi vágóhídon talált állást az elmúlt két évben, hárman meg kamionosként járják a Lajtán túli országokat. Egyikük a 47 éves Kis-Iván József. Róla így beszél Nagy Árpád, Bogdása független polgármestere:
– Belevaló srác a Józsi. A téeszben, majd a környékbeli agrárvállalkozóknak dolgozott. Nyáron havonta 350-400 órát ült a traktoron meg a kombájnon, csinálta elnyűhetetlenül, jókedvűen.
Ám az ezredforduló után mind kevesebb munkája lett, tudom meg feleségétől, Tündétől. Ezért 2005-ben saját pénzen elvégzett egy kamionos tanfolyamot, és azóta járja Európát. Háromhetente jön haza. Jól keres, de kell is a pénz, mert Tünde az Elcoteq bezárása után állástalan lett, s a családnak több hitele is van. Idén májusban a házaspár 22 éves fia, Norbert is beállt kamionosnak, Ausztriában. Hogy a szülők példája ragadós, azt több környékbeli faluban is megtapasztalom. A teklafalui Petrohán Zoltán már 15 éve Németországban hentes. Fia, az ifjabbik Zoltán eleve azért akart hentes lenni, hogy az apjával együtt dolgozzon. Tavaly befejezte az iskolát, s nem is keresett itthon állást, hanem egyből ment Passauba, az apja cégéhez. Petrohánék lánya 16 éves, cukrásznak tanul, és nem titkolja, hogy amint végzett, ő is Németországban keres munkát.
Akkor majd megy Petrohán Zoltánné is, azt mondja, valószínűleg gyári munkásnak. Az asszony valaha a szigetvári konzervgyárban dolgozott, ám amikor férje külhoni munkája miatt egyedül maradt a két kicsi gyerekkel, nem tudta vállalni a bejárást és a három műszakot, s más állást nem találva háztartásbeli lett. Amúgy a teklafalusiak közül 5-10 éve csak Petrohán Zoltán dolgozott külföldön. Az ifjabbik Petrohán kimenetele viszont mintha többeket megindított volna a 320 lelkes faluban. Ezt már Petrohán Zoltánnétól tudom meg:
– Két ötvenes asszony a télen kiment németbe, egyikük özvegy, másikuk elvált, az egyik kórházban takarít, a másik öregekre vigyáz. Az egyiknek van egy fia, ő olaszba ment, pincérnek. Négy házzal odébb lakik egy férfi, az hentesnek ment ki németbe. A falu végén lakik egy fiatal fiú, aki Hollandiába ment ki nemrég. A szomszédom lánya pár éve Hollandiában él, egy hónapja utánament a szomszéd is. Ötvenöt éves, biztonsági őr, elege lett a nincsből.
Hogy az eldugott baranyai falvakban miképp hat a külföldi munkavállalók példája, azt nem nehéz kitalálni. Az itthon maradottak látják, hogy a kint dolgozók portája ápolt, a házak udvarán értékes autó parkol, e családok nem nélkülöznek, szorongás nélkül vásárolnak, igényesen öltöznek, tengerparton nyaralnak, és gyerekeiknek megvehetik a drága játékokat. A kérdés csak az, hogy miért az elmúlt két évben lett ennyire vonzó a külföldi munka ezekben a falvakban? Mitől van az, hogy néhol már az aktív korúak tizede kint dolgozik?
– A reménytelenség az oka – mondja a drávafoki Buzás Tímea. – Mostanra végképp reménytelenné vált e falvak lakóinak sorsa. A most 30 éves asszony 2006 szeptemberében utazott ki Angliába. Bár szülész-védőnő diplomája volt, szakmájában nem tudott elhelyezkedni, mert angolul nem beszélt, ezért egy Londonhoz közeli kisváros elektronikai üzemében kapott munkát. Két év elteltével megtanult annyira angolul, hogy egy ügynökség szervezésében idősekre vigyázott, majd egy év múlva már kórházban lett védőnő, Crawley-ban. Most már főnővér, havi 2500 fontos keresettel. Egyszobás lakásának bére ezer font, de a kórház 70 százalékban támogatja lakhatási költségét. Az elmúlt hat évben Tímea kifizette szülei 4 milliós házvásárlási hitelét, és 2 milliót költött a drávafoki porta felújítására. Pécsett vett egy lakást 8 és fél millióért, és arra is ráköltött kétmilliót. Minderről szülei otthonában beszél, Tímea ugyanis éves szabadságát tölti itthon.
A helybéliek – talán látva Tímea anyagi helyzetét, talán az itteni reménytelenség elől menekülve – gyakran megrohanják őt kérdéseikkel. Az asszony elmondja mindenkinek, hogy odakint az embernek „nagyon oda kell tennie” magát. A többséget ez nem ijeszti, mert Buzás Tímea az elmúlt 2-3 évben 72 környékbeli ismerőst segített az angliai munkavállalásban. A kiérkezőket – ellenszolgáltatást nem kérve – megtanítja állást és szállást keresni, hivatalos ügyeket intézni és bankszámlát nyitni. A közeli ismerősök pár napig meg is húzódhatnak nála. A félezer lelkes Drávafokról tizenöten találtak megélhetést Angliában Tímea révén.
– Többségük gyárakban dolgozik, de van, aki takarít, van, aki idősekre vigyáz – mondja Tímea. – Hat hónap elteltével általában havi 200-250 ezer forintot küldenek a családjuknak. Amióta itthon vagyok, heten kerestek meg, hogy mennének. Sajnos, sokan azért nem mehetnek, mert nincs indulótőkéjük. A kiutazáshoz kell legalább 150-200 ezer forint, s azok, akik évek óta közmunkából élnek, ennyi pénzt nem tudnak összehozni. Én hét éve a barátnőmmel együtt mentem ki, s nekünk se volt pénzünk, ezért eladtuk minden ékszerünket és értékünket, így hoztunk össze 300 ezret, abból utaztunk.
Mellesleg Tímeát a sértődés is hajtotta külföldre. – Diploma után megpályáztam a falumban a védőnői állást. Jeles tanuló voltam, szolgálati lakás nem kellett, mégse engem választottak, hanem egy nem idevaló évfolyamtársamat. Úgy éreztem, a romaságom miatt nem alkalmaznak. Kint sosem volt bajom a származással. Köztudott, hogy a dél-baranyai falvakban nagy számban élnek romák. Rájuk korábban végképp nem volt jellemző, hogy külföldön keressenek munkát. A jelek szerint az elmúlt egy-két évben e falvak cigánysága is felkerekedett.
– Ha ezt leírja, a romagyűlölők örömtáncot járnak – jósolta az egyik ormánsági falu névtelenséget kérő polgármestere. – A rasszisták örülnek majd, hogy így kevesebb lesz a roma nálunk. Pedig nem kéne örülniük, ugyanis a legigyekvőbbek mennek el, azok, akik már eddig is nagyon akartak dolgozni, de újra és újra állás nélkül maradtak. A mostani kivándorlás nem olyan, mint amikor a romák úgymond menedékjogot kértek Kanadában meg Svédországban. A mostani kiutazók dolgozni mentek ki. Az, hogy a legnyomorúságosabb falvak lakói is felfedezték a külföldi munkát, s a kinti bevételek megszorult családok és pályakezdő fiatalok egész sorát hozza komfortosabb helyzetbe, mindenképp megnyugtató, ugyanakkor hallani azért a jelenség veszélyeiről is. Például arról, hogy a tartós különélés miatt szétszakadnak a családok, vagy ha ez nem történik is meg, a gyerekek megsínylik, hogy tulajdonképpen csonka családban nőnek fel.
– Átéltünk néhány válságot mi is – ismeri el Petrohán Zoltánné. – Amikor a férjem több mint 1200 kilométerre dolgozott, elkezdett nem hazajárni. Nem gondolom, hogy volt valakije, egyszerűen csak belefáradt az ingázásba. A gyerekek is sokat bánkódtak és sírtak emiatt. A férjemnek ma is fáj, hogy a gyerekei nélküle nőttek fel. Alig várja, hogy unokái legyenek, és velük pótolja, amit kihagyott. Buzás Tímeát az nyugtalanítja, hogy hiába boldogul jól Angliában, a boldogság valahogy elkerüli. – Befogadtak és valahogy mégse fogadtak be – osztja meg velem ambivalens érzéseit. – Ott kint megvan mindenem, de nem az a hazám. Itthon jól érzem magam, de mégse maradhatok, hisz itt százezer forintot kapnék a munkámért, és abból nem tudnék megélni. Főleg, ha egyszer családom is lesz.
A kint dolgozók idősödő szülei attól szenvednek, hogy sejtik már, gyermekük örökre kint marad. – Laci fiam már nem jön vissza – kesereg Szabó Lászlóné. – Üres kézzel ment ki, és egy év alatt berendezett egy lakást. Barátnője is bécsi. Lassan minden odaköti.
