Akár heteken-hónapokon belül kiírhatja a magyar kormány a tendert két új paksi reaktorblokk felépítésére. Perger András, az Energiaklub projektvezetője szerint arra a kérdésre, hogy miért van szükség az új blokkokra, ki és milyen felhatalmazással döntött róluk, ki és miből fogja finanszírozni ezeket, nos minderre egyelőre nincs válasz.

Plusz öt év és plusz ötmilliárd – a finn Olkiluoto erőmű építkezése

Az MVM-mel, az atomerőművel és a kormánnyal a hiányzó információk miatt rendszeresen perbe szálló szervezet szakértője emlékeztet rá: míg korábban a dinamikusan növekvő magyar áramigénnyel indokolták a tervezett két új reaktor felépítését, mostanában a majdani „olcsó” paksi áram remek európai értékesíthetőségével magyarázzák a bővítést. Sajnos a tények és a rendelkezésre álló prognózisok egyik érvet sem támasztják alá. A magyar áramigény sem most, sem a belátható jövőben nem nő, az európai piacon pedig tartós áramtöbblet van, alacsony árak mellett.

Különösen kényes a beruházás politikai-jogi megalapozottsága: a parlament még a Gyurcsány-kormány előterjesztésére fogadott el egy határozatot 2009-ben. (Szó szerint idézzük a teljes szöveget: „Az Országgyűlés előzetes, elvi hozzájárulást ad az atomenergiáról szóló törvény alapján a paksi atomerőmű telephelyén új blokk(ok) létesítését előkészítő tevékenység megkezdéséhez. Ez a határozat a közzététele napján lép hatályba.”)

Ám az Orbán-kabinet a bővítéshez – tehát nem az előkészületekhez, hanem magához a beruházáshoz – azóta sem kért parlamenti felhatalmazást, miközben Orbán Viktor idén már a részletekről tárgyalt Putyinnal Moszkvában. Hogy ilyen alapon a gigantikus költségigényű építést nem lehet jogszerűen elkezdeni, azt nemcsak az ellenzéki pártok vetették fel, hanem 2011-ben a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa is. Az ombudsmani jelentés többek között azt tartalmazza: „A döntés előkészítése kapcsán a kormány nem vizsgálta, hogy ténylegesen szükség van-e a többlet-atomenergiára, és ha igen, milyen mértékben.

Nem határozta meg konkrétan, hány atomreaktort tartalmazó egységgel történő bővítéséhez kéri az Országgyűlés elvi hozzájárulását, az előterjesztésből nem állapítható meg, hogy a parlament a hozzájárulást mennyi időre adja meg, az előkészítést mikor kell megkezdeni, kérdéses továbbá, hogy az »előkészítő tevékenységhez« fordulat használatával az előterjesztő pontosan mihez kéri a felhatalmazást. Nem tartalmazza az előterjesztés az atomenergia-szektornak az országos energiaszerkezeti tervekben meghatározott energiapiaci részesedése növelésére vonatkozó környezeti információkat, valamint azt sem, hogy a kormány milyen környezetvédelmi tényezők figyelembevételével javasolta a paksi atomerőmű bővítését.”

A finanszírozásról eddig egyetlen érdemi kormányzati állítás sem látott napvilágot, holott a projekt a Roszatom szerint 3000, más források szerint inkább 4000 milliárd forintba kerül majd (a kisebbik összeg a GDP 10 és a magyar költségvetés 20 százaléka). Figyelemre méltó, hogy a tervezett költségek 2008 óta nagyjából a háromszorosukra növekedtek, nagyjából ugyanazt az ívet leírva, mint a 4-es metró esetében, ráadásul az európai és az amerikai példák azt mutatják, hogy a tényleges költségek 200-300 százalékkal (!) túl szokták lépni a legmerészebb becsléseket. Deák András, a Magyar Külügyi Intézet energetikai szakértője szerint hiú ábránd abban bizakodni, hogy az oroszoktól majd finanszírozással együtt kapunk egy kész erőművet. A formálódó konstrukció ugyanis az ügylet terheit és kockázatait egyoldalúan a magyar adófizetőkre hárítja. A (potenciális beruházó) orosz félnek teljesen mindegy lesz például, hogy miként alakul az árampiac és az áramár, sőt az is, hogy elkészül-e időben az erőmű, ők mindenképpen a pénzüknél lesznek.

Elkülönül ugyanis egymástól a beruházás és a magyar állam garanciájával felvett beruházói hitel: a kölcsönt mindenképpen fizetni kell – akkor is, ha a reaktor az eladott áram minden egységét veszteséggel értékesíti, vagy ha a létesítmény nem is termel –, a hitel végső garanciáját pedig az adóbevételek jelentik. Martin Bursik volt cseh környezetvédelmi miniszter először arra próbált választ adni, hogy miért szeretik Kelet- Európában az emberek az atomerőműveket, a nyilvánvaló kockázatok ellenére. Szerinte a magyarázat egyszerű: a reaktorok állami tulajdonban vannak, jelentős szereplői a helyi hirdetési piacoknak és a politikai finanszírozásnak, vagyis minden eszközük megvan a közvélemény és a döntéshozók befolyásolására. Bursik konkrét példákkal bizonyította, hogy a tények egyáltalán nem az atom mellett szólnak. Egyrészt Európában 2000 és 2012 között egyetlen atomerőmű sem létesült (viszont jó néhányat leállítottak), miközben az energiatermelő kapacitás jelentősen bővült nap- és szélenergiás rendszerek, illetve kisebb részben gázerőművek révén.

Másrészt a folyamatban lévő atomerőmű-építkezések kivétel nélkül „rémdrámába” torkollottak. A finnországi Olkiluotoban egy 1600 MW-os erőmű építése zajlik 2005 óta – eredetileg 2009-re tervezték a nyitást, jelenleg a 2014-es startot is illuzórikusnak tekintik. A hárommilliárdos becsült végösszeget eddig ötmilliárddal lépték túl, vagyis optimális esetben is nyolcmilliárd euróba (közel 3000 milliárd forintba) kerül majd az építkezés. A francia Flammanville 1630 MW-os erőműve 2007-től máig szintén nyolcmilliárd eurót emésztett fel (a tervezett 3,3 milliárd helyett), és talán majd 2016-ban lesz kész. Az angliai Hinkley Point 3,2GW-os lesz, ha egyszer elkészül. Az építkezés kezdetén, 2008-ban megawattóránként 39–48 eurós termelői áramárral számoltak, ám nemrég jelezték a kormánynak, hogy a beruházás ellehetetlenülésének elkerüléséhez 118 €/ MWh-s garantált árra van szükségük – miközben a szabadpiaci áramár 40 €/MWh, és a kormányzat sem kínál többet 80 eurónál.

Az ártöbbletet végső soron mindig a fogyasztó és/vagy az adófizető állja. Ezzel a problémával birkóznak most Csehországban is. Két éve a CEZ (a helyi MVM) pénzügyi igazgatója még nevetségesnek minősítette azokat, akik szerint a cégének nem lesz pénze a temelíni atomreaktor befejezésére, mondván: a vállalat kitermeli a beruházás tőkeszükségletét. Másfél évvel később a CEZ stratégiai igazgatója már azt jelezte: kizárólag a piaci áramárra alapozva Európában képtelenség atomerőművet építeni. „Meg kell kérnünk a kormányt, hogy garantáljon nekünk kiemelt átvételi árat, különben nem tudunk szerződést kötni az atomerőmű bővítéséről” – nyilatkozta az igazgató, előrevetítve, hogyan fog véget vetni a rezsicsökkentésnek nevezett kampánynak Magyarországon, ha a hazai kormány a megválaszol(hat)atlan kérdések, illetve az egyértelmű ellenjavallatok dacára belevág a paksi bővítésbe.

Példátlan német példa

Németország már váltott, és ennek a döntésnek a következményeit valamilyen módon egész Európa érzékeli. A német álláspont lényege, hogy a Japánban – a világ egyik legfegyelmezettebbnek és legbiztonságosabbnak tartott országában – bekövetkezett fukusimai atombaleset után illúzió biztonságos atomenergia-használatról beszélni, és ebből a megfontolásból csak egyetlen lépés következhet logikusan: az atomerőművek bezárása. A németek 2022-ig tervezik végleg kivezetni az atomenergiát, de jó néhány erőművet máris leállítottak. A német gazdaság annyiban nagyon kényelmes helyzetben van, hogy az átállás nem érte teljesen készületlenül: más (klímavédelmi) megfontolásokból ugyan, de legalább egy évtizede zajlik a helyi zöldenergia-ipar megerősítésének többlépcsős folyamata, magyar szemmel elképzelhetetlennek tűnő eredményekkel. Az elmúlt hónapban volt olyan nap, hogy a teljes német villamosenergia-felhasználás 60 százalékát szél- és naperőművek fedezték (összehasonlításul: ha Paks teljes gőzzel jár, akkor a magyar igény 38 százalékát tudja fedezni).

A németek kezére játszik az is, hogy – elsősorban a palaolaj-, palagáz-felhasználás növekedése miatt – a világpiacon leesett a szén ára: Németország az atom nyugdíjazása miatt kieső kapacitásokat részben a szénből nyert energiával pótolja, aminek következtében hirtelen megnőtt az ország szén-dioxid-kibocsátása, de csak átmenetileg. A régi szénerőművek beindításával párhuzamosan ugyanis gőzerővel zajlik az átállás az úgynevezett tisztaszén-technológiákra, ami részben korszerűsítést, részben új erőműépítéseket jelent. Csökkentett kibocsátású („katalizátoros”) szénerőművet még mindig sokkal kisebb fajlagos költséggel lehet építeni, mint atomerőművet. A hirtelen váltásnak természetesen ára van: a német fogyasztók (elsősorban a zöldáram megemelt átvételi ára miatt) évente és háztartásonként nagyjából 50 ezer forinttal (durván egyhavi energiaszámla költségével) fizetnek többet, mint ha minden a régiben maradt volna.

Erre a tényre a zöldenergia-szkeptikus kommentárok rendre felhívják a figyelmet, azt viszont általában elfelejtik hozzátenni, hogy előbb-utóbb akkor is a kasszához kellett volna fáradni, ha az atom marad: a régi erőművek üzemidő-hosszabbítása és újak építése ugyanígy beépült volna az áramszámlákba. Egységnyi áramtermelő kapacitást pillanatnyilag megújulókra, illetve szénre alapozva sokkal olcsóbb létrehozni (még akkor is, ha az utóbbihoz szén-dioxid-kvótát is kell vásárolni), mint ha ugyanakkora teljesítményű nukleáris erőművet létesítenének, ráadásul az előbbi esetben az elköltött pénz nagy része Németországban marad, ami a nukleáris beruházásokra már nem igaz.

Ráadásul a hatalmas volumenű zöldenergia-beszerzések annyira lenyomták az árakat, hogy immár piaci alapon, háztartási léptékben is megéri mondjuk napenergiában gondolkodni, ami tovább csökkenti az atom amúgy is a nullához közelítő vonzerejét. A német fordulat nem csak a példa erejével hat az európai árampiacra. A legnagyobb fogyasztónál a zöldáram árának leszorítása (a gazdasági válsággal együtt) komoly szerepet játszik abban, hogy az egész kontinensen lezuhant az áramár, és ennek nem csak pozitív következményei vannak: átmenetileg versenyképtelenné váltak például a legtisztább fosszilis forrásnak számító modern gázerőművek (egyet emiatt Magyarországon is leállítottak). Az viszont bizonyos, hogy ha az árstop tartós marad – amire komoly esély van –, a belátható jövőben piacról finanszírozott atomerőművet senki sem fog tudni felépíteni Európában.