„Az elmúlt fél év csak megerősített egy a magyar választók általános értékhierarchiájáról korábban is ismert tényt: nemcsak nyugati, de régiós összevetésben is jóval fogékonyabbak vagyunk a materiális, mindennapos megélhetési problémákkal összefüggő, mint az emberjogi vagy korrupcióellenes hívószavakra” – így értékelte a helyzetet Filippov Gábor.

A Magyar Progresszív Intézet (MPI) vezető elemzője a Népszabadság kérdésére elmondta: a botrányokkal zsúfolt fél év során egyetlen olyan ügy volt, amely érdemben tudta befolyásolni a pártok népszerűségét: a rezsicsökkentés. A föld- és trafikügyek körüli visszaélések vagy a magyar jogállamiság helyzetét érintő nemzetközi kritikák ezzel szemben nagyobb port kavartak a politikával naponta foglalkozó értelmiségi körökben, mint a napi megélhetési gondokkal küzdő szélesebb tömegekben – véli a politikai elemző. Filippov szerint az ellenzék népszerűségének stagnálását szokás azzal magyarázni, hogy bár a baloldal erősebb, mint a felmérések mutatják, a megkérdezettek félnek bevallani ellenzéki meggyőződésüket.

„Ez a jelenség kétségkívül létezhet, ám kétséges, hogy olyan tömeges lenne, hogy a méréseket szignifikáns mértékben torzítaná. A választások előtti kutatások számai és a valós eredmények közötti eltérések a legtöbbször inkább abból a számtalanszor kimutatott jelenségből erednek, hogy a választók nagy tömegei csak a kampány utolsó heteiben döntenek pártpreferenciájukról vagy akár részvételükről is; ezt a kormányoldal is jól tudja: vélhetőleg épp ezt az »instabil tényezőt« akarták kiiktatni a képletből az előzetes regisztráció bevezetésével” – mondta a szakember.

Filippov szerint a „pangást” másképp is magyarázhatjuk. „Az első fontos összetevő persze az ellenzék innovációhiányos és sokszor rendkívül koordinálatlan tevékenysége; ugyanakkor el kell ismernünk, hogy az elmúlt két évtizedben ellenzéki pártok hasonlóan gyenge teljesítmény mellett is értek már el sikert. Nem érdemes ezért megfeledkezni arról sem, hogy mára a politikai versengés meglehetősen egyenetlen, az ellenzék számára több szempontból hátrányos terepe jött lére. A baloldal már 2006-ban elveszítette önkormányzati hátországának jelentős részét, amit a 2010-es választások betetőztek. A két nagy párt közti erőegyensúly felborulása és a zsákmányelv következetes érvényesítése pedig 2010 után a pártfinanszírozás további, többé vagy kevésbé legális csatornáit zárta el az ellenzék elől. A lemaradást tetézi, hogy a közmédia »megszállása« nyomán a baloldal nyilvánossághoz jutása is radikálisan szűkült” – véli Filippov.

„A két forduló közötti szövetségkötések lehetőségének kiiktatása előzetes vetélkedésre és alkudozásra kényszerítette az egységes jobboldallal ellentétben rendkívül széttagolt baloldal pártjait. Ez alapozta meg azt a képzetet, hogy az ellenzék »önmagával«, egyéni hatalmi ambíciókkal van elfoglalva.

Márpedig a kormányváltáshoz nem elegendő a kormány munkájával való többségi elégedetlenség. Az is szükséges, hogy a választók higgyenek benne: lehetőségük van egy jobb kormányzásra alkalmas erőre szavazni. Az ellenzéki együttműködés pontos kereteinek, az esetleges közös kormányfőjelölt személyének tisztázása, majd a kampány megkezdése mindenféleképpen előfeltétele az érdemi növekedésnek. Az a bizonyos, baloldali körökben régóta várt »momentum« az a benyomás lehetne, hogy a baloldal képes véget vetni a Fidesz–KDNP kormányzásának. Sokszor tapasztalt jelenség: ha a két nagy tömb népszerűsége közötti különbség csökken, ha reálisnak tűnik a kormányváltás, az elégedetlen szavazók általában lassan elkezdenek a legesélyesebb ellenzéki erőhöz áramolni. Ez a kormányhoz közelebb álló, de passzív csoportokat is mozgósítja, ám a kampány épp erről szól: kinek vannak nagyobb tartalékai a törzsszavazók táborán kívül. Mivel a legtöbb felmérés szerint a kormányváltást kívánók abszolút többségben vannak, az ellenzéknek jók az esélyei. A kérdés az, hogy képes lesz-e élni velük” – fogalmazott a Népszabadságnak az MPI szakembere.