A szabadság rabszolgái
Ez a szabadság, a Mr. Harrisé, veszett el százötven évvel ezelőtt, 1863. július 1. és 3. között a rabszolgatartó konföderáció végzetes vereségét hozó gettysburgi csatában. „Nyolcvanhét évvel ezelőtt ősatyáink egy új nemzetet teremtettek e földrészen, mely szabadságban fogant és azon elképzelés által vezéreltetett, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett. [...] A mi dolgunk [...] az [...] hogy e tiszteletre méltó holtaktól megsokszorozódó elszántságot tanuljunk mutatni azon ügy iránt, melyért ők utolsó elszánt erőfeszítéseiket tették –, hogy [...] országunkban a szabadság Isten kegyelméből újjászülethessen.” Ezt Lincoln elnök mondta gettysburgi beszédében, búcsúzván Észak hőseitől, kik azért haltak, hogy a szabadságharcoló rabszolgatartókra ráerőltessék az Unió erősebb államainak a felvilágosodásra hivatkozó normáit.
Három emberöltővel az után, hogy Gettysburgnél eldőlt e kétféle szabadság csatája, a lelkekben még nem dőlt el semmi. Tízmilliók olvasták elérzékenyülve az Elfújta a szélben a „konföderációs bankjegy hátára” írt verset: „ez a papír mesél / Nekik szabadságról, mely már csak egy viharvert és / Letűnt nemzet honfiainak álmában él.” Ez a szabadság a regény szerint méltatlan naplopókra szállt: „a szabad néger kutyát sem ér... dolgoznak egykét napig, aztán lustálkodnak, míg el nem költik a pénzüket... milyen ostobaság volt őket felszabadítani. [...] Ha pedig az ember csak egyszer is rájuk förmed, vagy üt egyet a hátuk közepére, jön a Felszabadítottak Irodája, és olyan lármát csap, hogy... [...] egy jó verés a legtöbbnek csak használna” – vélekedett Scarlett O’Hara, kinek szélmalmában kegyetlen üzletvezetője által agyonhajszolt, megkorbácsolt és éheztetett rabok termelték az extraprofitot.
Scarlettről leperegtek „a meggondolatlan sértések, melyek államáról, népéről, ennek erkölcseiről hangzottak el” a jenki asszonyok részéről, kik a „Tamás bátya kunyhóját olyan hitelesnek és szó szerintinek vették, mint a bibliát”. A Tamás bátya... és az Elfújta a szél. Két ellentétes és pokolian sikeres mű. Két igen szuverén, de belé nevelt értékrendjéhez szorosan hozzáláncolt írónőtől. Harriet Beecher-Stowe szigorú, puritán neveltetésben részesült. Kongregacionalista lelkész volt apja, fivére és férje is, kinek hét gyereket szült. A kongregacionalisták elutasítottak mindenféle államegyháziságot és egyházi hierarchiát, s a hit árulóinak tekintették a rabszolgaságot legitimáló déli papságot. Az egész család a rabszolgaság eltörléséért harcoló abolicionista mozgalom aktivistája, a fivér annak fő ideológusa volt. Harriet az abolicionisták fellegvárában, Cincinnattiben megismerkedett a szökött rabszolgák menekülését szervező konspirációs hálózat, a Földalatti Vasút tevékenységével.
A Scarlett Tarájához hasonló ültetvények életéből nem sokat látott, de a szökött rabszolgák borzalmas történeteiből annál többet hallott. 1850-ben szövetségi törvényt hoztak, amely szerint a szökött rabszolgákat a rabszolgaságot tiltó államok területén is el kell fogni, gazdáik törvényes tulajdonaként vissza kell szolgáltatni, a szökevények segítőit pedig elrettentően meg kell büntetni. Ekkor állt neki Stowe asszony, hogy megírja a Tamás bátya kunyhóját folytatásokban egy pici abolicionista párt pici hetilapjába. Csodálkozott, hogy könyv alakban is ki akarják adni a művet, kételkedett benne, hogy lenne rá komoly kereslet. Tévedett. A regény hatalmasat robbant. A kiadás utáni első évben 300 ezer példányt adtak el belőle csak Amerikában, ahol a Biblia után a legkelendőbb könyv lett. Pillanatok alatt szétterjedt az egész világon. Tamás, a brutálisan agyonvert, rendíthetetlenül pacifista mintarabszolga jelentősen hozzájárult a béke fölborulásához, ahhoz, hogy a háború „objektív feltételeihez” hozzáhalmozódjanak a szubjektívek is. „Szóval ez a kis hölgy írta azt a könyvet, amiből ez a nagy háború lett” – ezt mondta állítólag Lincoln, amikor Stowe asszonnyal találkozott.
A Tamás bátya kunyhóját a túlnyomórészt nők által nőknek írt szentimentális regények közül a közéleti szenvedélye emeli ki. A sztereotipikus szereplői között minden színben vannak rosszak is, jók is. Jó fehér gazda is, csaló, lusta nigger is. Tamás valószerűtlen lénye pedig úgy is jelenik meg, mint ami valószerűtlen. „Valóságos erkölcsi csoda”, nem követhető és követendő ideál. A borzalmas rabszolgasorsok aránya nyilván nagyobb volt ebben a mozgalmi célokat szolgáló műben, mint a valóságban, de voltak ilyen sorsok, s valóságos lehetőségként fenyegettek is minden rabszolgát. A regény erős érzéki élménnyé tette a személyfüggő lét iszonyatos esetlegességét és azt az egyszerű tényt, hogy a rabszolgának is minden úgy fáj, ahogy általában az embereknek: szerettei elszakítása, megkínzása, megölése. Valóságtorzításban pedig a Tamás bátya... nem versenyezhet az Elfújta a széllel, mely szerint Georgiában „mindig a legszebb békesség uralkodott a rabszolgák és gazdáik között, és kegyetlenkedésekről soha senki nem hallott”...?!
„Nem tudni, hogy a fekete ügynek a Ku-Klux-Klan vagy a Tamás bátya kunyhója ártott-e többet” – elmélkedett 2009-ben Sebeők János roma tárgyú, „antipíszí” cikkében a Magyar Nemzetben. Merthogy: „A szimpatikus mivolt egyezményesen kanonizált kritériumai legalább annyira jellemzőek valamely előítéletre, mint az ellenszenves mivolt egyezményesen kanonizált kritériumai.” Aligha olvasta ez a Sebeők a Tamás bátyát. Tamás a munkából megtérő rabszolgák csapatában „Mogorva, keserű, elállatiasodott férfiakat látott csupán... nyers, leplezetlen állati önzést, akiktől semmi jót se várnak vagy kívánnak, akikkel állatok módjára bántak, s ezért olyan mélyre süllyedtek, amilyen mélyre emberi lény egyáltalán süllyedhet.” Ennyit „a szimpatikus mivolt kanonizálásáról”. Mindkét színből van mindkét regényben mindenféle, az angyalitól ördögiig, csak éppen a fekete ördögség az egyikben a rabszolgatartást igazoló ok, a másikban a rabszolgatartást vádoló okozat.
A magyarországi zsidóság sorsával kapcsolatban meghatározó tényezőként szokás említeni, hogy a jogkiterjesztés folyamata az első lépéstől a teljes egyenjogúságig Nyugat-Európa államaihoz képest oly sok lépésben, oly hosszú idő alatt zajlott le. Ez a hosszú idő bő fél évszázad volt, 1840–1895 között. Amerikában már az 1780-as években is voltak államok, ahol a rabszolgaságot tiltották. A rabszolgaságot szövetségi szinten betiltó 1865-ös alkotmánymódosítás és a választójog teljes körű szövetségi biztosítása, illetve az apartheid végleges jogi fölszámolása között pedig még eltelt egy bő évszázad. 1882 és 1968 között 3446 feketét lincseltek meg, túlnyomórészt büntetlenül, s a lincselők erős társadalmi támogatást érezhettek a hátuk mögött. A Ku-Klux-Klan a húszas években érte el befolyásának csúcspontját. Amikor Mitchell az Elfújta a szélbe belekezdett, a klánnak ötmillió tagja volt, mire a könyv 1936-ban megjelent, már csak pár tízezer. Az illegális büntetőlincselő hálózatként működő klán letörésében döntő szerepe volt a központosított bűnüldöző apparátus megerősödésének és az azt irányító J. Edgar Hoovernek, aki maga is szenvedélyes rasszista, négerellenes, antiszemita s a fekete polgárjogi mozgalom elszánt ellensége volt.
Margaret Mitchell ott nőtt föl és ott is élt, ahol a regénye játszódik. Jómódú, befolyásos atlantai családba született, a polgárháború déli veteránjai vették körül. Neki sem voltak különösebb elképzelései és reményei a kéziratával kapcsolatban, míg föl nem fedezte azt egy jó szemű kiadó. Nagy dobás volt. A regényt 30 millió példányban adták el 40 nyelven, s a filmtörténet egyik legsikeresebb filmje lett belőle. Az Elfújta a szélnél jobb bestseller nemigen létezik. Ellenállhatatlanul olvastatja magát, megkapóak a figurái, mesterien szövődik a történet, úgy pörög át a kezünkön az az ezervalahány oldal, hogy észre sem vesszük. A regény faji alapra épül. Arra a meggyőződésre, hogy a rabszolgák alsóbbrendű lények, és akkor van rend a világban, az a legjobb mindenkinek, ha ez a rendi különbség érvényesül. „...figyelj ide, Te arcátlan fekete majom”. Mammy „jóságos fekete arcán a majmok kifejezhetetlen, titokzatos szomorúsága”. „Hogyan mernek ezek a fekete majmok rajta nevetni? Scarlett O’Harán, Tara kisasszonyán! Mindet megkorbácsoltatná, hogy vér serkenne a hátukon.” Az első majom a kedves, játékos Tarleton fiúk szolgája, aki az őt majomként megszólító gazdái elnéző jóindulatát élvezi. A második majom a legjobb lelkű, leghűségesebb fekete szereplő a könyvben, aki öntudatosan őrzi az „ősi” rendet, és a rendetlen fehér ifjúságot is helyre teszi.
A megkorbácsolni valók meg ismeretlen járókelők, kik mosolyognak a sárban gázoló, cipője vesztett, csapzott Scarletten, ki Tara megmentése végett épp sikertelenül kínálta föl az egyébként is érdekházasságban hasznosított bájait. A jó és a rossz fekete is majomféleség, ez a kategória nem a jót választja el a rossztól, hanem az emberféle embereket a majomféléktől. A jenkik „ördögök”, de föl sem merül, hogy majomszerűek lennének. A lelkesen rabszolgaságpárti regény frenetikus sikere mutatja, mennyire kevés volt hetven év, hogy a rabszolgaság elfogadhatatlansága magától értetődjön. Az északi megszállás, a szabad rablás borzalmai hitelesítették a megszállók által megszüntetett rabszolgavilágot. Akkora távolságra volt Amerika az Elfújta a szél diadala idején a polgárháborútól, mint mi most a második világháborútól. Katyntól, Drezda bombázásától, a malenkij robottól. Amiről Észak és Dél ellentéte igazából szólt – hát arról egyik könyv sem. A rabszolgaság eltörlését elvi-morális alapon követelő abolicionisták ereje és befolyása fölötte csekély volt. Lincoln még a polgárháború kitörése előtt nem sokkal is arról szónokolt, hogy nem áll sem szándékában, sem jogában betiltani a rabszolgaságot ott, ahol még van.
Az északiak kevés feketével találkoztak, s az egyes államok igyekeztek is diszkriminatív törvényekkel távol tartani őket. A polgárháborúnak azért kellett kitörnie, mert az északi és a déli agrármodellt is terjeszkedési kényszer feszítette. A tét az volt, hogy melyik terjeszkedhet Nyugat felé. A rabszolgák munkaerejére épülő gyapottermelő ültetvényes gazdálkodás vagy a kevés emberi munkaerőt igénylő iparosított gabonatermelő farmergazdálkodás. A déliek amúgy egyáltalán nem valami tősgyökeres hagyományt, életformát védtek. Az egész gyapotbiznisz a polgárháború előtti fél évszázadban futott fel. Az ültetvények túlnyomó többségén (miként Tarában) az első vagy a második generáció gazdálkodott. A rabszolgák is új szerzemények voltak. A gyapottermelés 1792 és 1840 között nőtt a százszorosára az Egyesült Államokban a Whitney-féle gyapottisztító szerkezetnek és a hosszú szálú, nemesített gyapot elterjesztésének köszönhetően. A tíz déli „gyapotkirályság” adta a világ gyapottermelésének kétharmadát. A gyapottermesztés fölfutása előtt, 1790-ben kb. 700 ezer rabszolgát tartottak az Egyesült Államokban, a polgárháború előtt már csaknem négymilliót.
A rabszolgák túlnyomó többsége semmiféle személyes viszonyban nem volt a gazdájával, csak az ültetvényeken robotolt. A polgárháború nem egy visszaszoruló, hanem egy rohamosan terjedő robotgyakorlatot számolt föl. John Steinbeck ideologikus irányregénye, az Érik a gyümölcs az Elfújta a szél után három évvel kavarta föl az amerikai lelkeket. Azoknak a családoknak a talajvesztéséről, reménytelen nyomoráról szólt, kik egykoron azért szerezhették meg a nagy szárazság és a gazdasági válság idején elveszített földjeiket, mert az északiak győzelme a farmergazdaságok nyugati terjeszkedését tette lehetővé. Steinbeck így szólaltatja meg őket, hogy együttérzést ébresszen irántuk: „Ezt a földet nagyapám foglalta el, indiánokat ölt meg és kergetett el innét. És apám itt született s pusztította a gyomot, a kígyót. [...] Talán ki tudjuk irtani a bankot; rosszabb az, mint az indián meg a kígyó.”A kétgenerációs „ősiség” és a kígyókkal egy sorban számba vett, alsóbbrendű lények irtása és kifosztása mint az igazságérzetünkkel evidens módon egyező jogalap... Mitchell és Steinbeck. A rabszolgatartó ültetvényesek és az indiánirtó farmerek szószólói. Egy kor gyermekei. Azé a koré, melyben Európa demokratái és üldözöttei csak Amerika erejében bízhattak. Az erejében és az érdekeltségében!
Lehet mondani, mert úgy is van – mindig úgy van –, hogy nem szép lelkek állnak szemben csúnyákkal, hanem földi érdekek földi érdekekkel. No de ettől még szép lelkek is vannak meg csúnyák is, és ezek is árnyalják a történelmet. Másrészt meg különböző földi érdekek különböző módon szolgálnak vagy rombolnak emberi értékeket, s ettől a különbségtől eltekinteni merő cinizmus és embertelenség. George a Tamás bátyából, aki fölött írásunk elején egy szabad ember a szuverenitását gyakorolta, a családjával Kanadába szökött. Midőn búcsúzott hazájától, hogy a határon túl átélje majd „a szabadság első napjának” „elmondhatatlan boldogságát”, így szólt: „Vajon a nemzetnek drágább és dicsőbb kincse a szabadság, mint az egyes embernek? Mit jelent a nemzet szabadsága, ha nem azoknak az egyéneknek a szabadságát, akikből a nemzet áll.”
