A közmunkás beszélne Istennel

Katona Zsolt cukrász szeretne lenni. A Baranya megyei Csertő községben élő 13 éves fiú úgy gondolja, hogy cukrászként mindig jut majd neki valami nyalánkság. Zsolt tisztában van azzal, hogy családja szegény.

Katonáék egy komfort nélküli, koszlott bútorzatú, szoba-konyhás házban laknak. Az apa, Katona István szeretné bővíteni a portát egy szobával, az ehhez szükséges bontott tégla rakása ott áll a ház mögött, ám a folytatáshoz nincs pénz. A 46 esztendős, szakmátlan férfi évek óta nem talál állást, igaz, már nem is nagyon keres, megelégszik azzal, hogy az önkormányzat közmunkához juttatja. Ebből, a három gyerek után járó családi pótlékból és felesége főállású anyasági ellátásából bejön 135 ezer forint.

A família rezsije nyáron 25, télen 35 ezer, az ételre 70 ezer forintot költenek, így 30-40 ezer marad minden másra. Ruhát a turkálóban vagy a legolcsóbb kínai boltban vesznek. Pólóra legfeljebb 4-500 forintot adnak, nadrágra másfél-kétezret, cipőre hármat. Tudják, hogy ezért csak füllesztő műbőr cipő kapható, „beépített lúdtalp”-pal, de nem őrlődnek emiatt. Kell még pénz játékokra, gyógyszerre, a tönkrement tárgyak pótlására. Nyaralni még sosem voltak, ahogy moziban, színházban, strandon se, kocsmába nem járnak.

A család nem ülhet be egy cukrászdába fagyizni, s arra sosem jut, hogy a gyerekek fizetős szakkörökre járjanak vagy sportoljanak. Zsolt több érmet nyert grundbirkózásban, jó lenne, ha eljárhatna edzeni a közeli Szigetvárra, ám nincs pénz a buszra. A nevelőintézetben felnőtt Katonáné nem elégedetlen, s arra büszke, hogy gyermekei sosem követelőznek. Miközben hallgatom őt, a három mezítláb futkározó gyerek nevetgélve hajkurássza az udvaron a kutyát. Később Zsoltot arról kérdezem, hogy cukrászként vajon ő szegény lesz-e, vagy sem. Azt feleli: nem tudja.

– Házad lesz? – faggatom tovább.

– Talán, de lehet, hogy maradok itt.

– Itt aligha férsz el, ha családod lesz. Mekkora házat szeretnél?

– Egyszobás elég.

– Autód lesz? Úgy néz rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna, aztán a szülei arcáról próbálja leolvasni a választ, de ők nem segítenek.

– Nem lesz autóm – morogja végül.

– Utazol-e majd?

– Nem hiszem, jó nekem itt. Úgy tűnik, Zsolt alkut kötött a szegénységgel, jómódról álmodni sem mer. Errefelé nincs ezzel egyedül. A 67-es főút két oldalán megbúvó falvak többségében 50 százalék felett van az állástalanság, főleg a közmunka nyújt megélhetést. Ebből a nettó fizetés 49 ezer forint, ami gyerekek után járó adókedvezménnyel 61 ezerre emelkedhet. Kevés pénz, de biztos. Az itteni, korábban segéd- és betanított munkásként dolgozó álláskeresők mindegyike „koppant” már néhányszor.

– Az egyik kőműves százötvenezer forinttal vert át, a másik száztízzel – idézi fel egy szentlászlói férfi. – Feketén alkalmazott, így nem tehettem semmit. Csak annyit, hogy pofán vágtam. Akkor se fizetett. Kénytelen voltam elvállalni a közmunkát. Akik már évek óta közmunkások, tudják, hogy ebből a státuszból nincs előrelépés. Kérdezhetek bárkit, senki sem hallott arról, hogy valaki innen „dobbantva” egy cég állandó alkalmazottja legyen, akárcsak a minimálbérért is. Amikor e falvakban kertészetet létesítettek a közmunkásoknak, akkor volt, aki azt jósolta, hogy a növénytermesztésben jártasságot szerzők ős- és kistermelők lehetnek. Beszéltem félszáz kertészeti közmunkással – egyik sem lát erre esélyt. A közmunkások pár év után belenyugszanak helyzetükbe.

– Már nem keresek állást – legyint egy 40 éves, háromgyermekes, bőszénfai férfi.

– Ha valahová felvesznek, jó esetben kézhez kapok 80 ezret. Az útiköltséget viszont nem fedeznék, így tízezerrel keresnék többet, mint most. Azt összehozom két napszámból. Úgyhogy jó ez így nekem.

– A legnagyobb rejtély, hogy ebből a keresetből hogyan lehet megélni – ismerte el az egyik zselici község polgármestere. – Ez még akkor is így van, ha a rászorultak gyerekei az óvodában és az iskolában ingyen kapják az ellátást. Nem sírom vissza a Kádár-rendszert, de a szülők közül sokan úgy nőttek fel, hogy mindenük megvolt. Az ő szüleik a téeszben és a közeli városok gyáraiban dolgozva házat építettek, ettek-ittak, a városi áruházakba meg butikokba jártak ruhát venni, színházbérletük volt, autót vettek, szórakoztak, Balatonra jártak. Ebből nekik semmi se maradt.

– Elképzelni sem tudom, hogy mire elég a 49 ezer forint –meditál az egyik falu háziorvosa. – Ha egy gyerek megfázik, a gyógyszer belekerül 5-6 ezer forintba. Volt, akinek titokban én adtam kölcsön, hogy váltsa ki a gyógyszert. A gyermeket nevelő közmunkások egyöntetűen azt felelik a „mire elég a 49 ezer forint?” kérdésre, hogy: a túlélésre. Azokat kérdeztem, akik valamennyi gyermeküket maguk nevelik, nem iszákosak, és nem adnak munkát a rendőrségnek. Azokat, akik – a két háború közti kifejezéssel élve – tisztes szegénységben élnek.

Szavaikból az derül ki, hogy egy családtag ételére-italára átlagosan 12-17 ezer forint jut havonta. Akinek van kertje, annak kicsit több, hisz megtermelik 6-12 hónapra a krumplit, a hagymát, a zöldségeket, a gyümölcsöt, a tojást és a húst. Tegyük hozzá, hogy a kert se hoz többet tisztán havi 2-3 ezer forintnál, mert pénzbe kerül a mag, a permetezőszer, a kapálógép benzinje, a vásárolt naposcsibe és malac, a táp, az állatorvos, és a spájzolt értékek ósdi hűtőládája zabálja az áramot.

A csertői Kelemen család egész évre megtermeli magának a krumplit, a hagymát és a zöldségeket, májustól decemberig gyümölcsből is önellátók. A 36 esztendős Kelemen Csaba jól boldogul a kertben, hisz gazdaképzőt végzett. Eleinte közeli tée szek alkalmazták traktorosként, ám az ezredforduló után kénytelen volt elszegődni egy szigetvári zokniszövőüzembe. 2007-től viszont csak a közmunka maradt a feleségével három gyerekről gondoskodó férfinak. Párja, Bernadett egy cipőüzem bedolgozója volt, majd elvégzett egy vendéglátós tanfolyamot. Fél évig kapott is munkát az egyik szigetvári panzióban, 65 ezerért, ám utána már csak egy pécsi szállodában kínáltak neki állást. Két műszakban, 70 ezerért, ám a buszbérlet kifizetése után 45 ezer maradt volna, ezért inkább ő is közmunkás lett a falujában. A házaspár jövedelme – családi pótlékkal együtt – 157 ezer forint. A kertnek köszönhetően ételre – Bernadett bevásárlókönyve szerint – elég havi 65 ezer.

A család szoba-konyhás lakásának rezsije nyáron 30 ezer, télen 45, a kert fenntartására nyáron havi 6-8 ezret költenek. Vagyis jó 50 ezer megmarad az egyéb kiadásokra. Bernadett azt mondja, ha a gyerekeknek megveszik a legszükségesebb holmikat, apró játékokat, naponta mindhármójuknak egy 35 forintos csokit, akkor nem marad egyetlen forintja se hónap végére. Az viszont előfordul, hogy a boltban tartozással kezdik a következő hónapot. A legtöbb eddig 22 ezer forint volt. A mínuszt a váratlan kiadások okozzák, például valamelyik gyerek megbetegszik, egy gép elromlik. Az asszonynak hét, a férfinak több mint tíz fogát kellene javítani, pótolni. Több százezer lenne. Esélyük sincs rá. A fogak reménytelen elhanyagoltsága valamennyi harmincnál idősebb, családos közmunkásra jellemző, amiképp az is, hogy időnként mindannyian csinálnak 10-20 ezer forintnyi adósságot a kisboltokban. Többet a boltosok ritkán adnak. Az egyik észak-baranyai falu boltját vezető asszony ekképp érvel:

– Nem azért adok hitelt, mert így akarom magamhoz láncolni a vásárlókat. Egyszerűen nem tudok nemet mondani a régi ismerősöknek, a gyerekkori játszótársaknak, az utcabelieknek, a férjem barátainak. Pedig megalázó ez a tartozás. Hálásak nekem a vevők, de azt is érzem, hogy neheztelnek rám. Nem kérek kamatot, nem sürgetem őket, mégis.

Mozsgón, az egyik élelmiszerboltban Antal Gyuláné épp két nagy kenyeret pakol a szatyrába. Mást ma nem vesz. Antalné nem titkolja, hogy a boltbéli adóssága volt, hogy elérte már a 25 ezer forintot. Az asszony és férje öt éve közmunkás. A négygyermekes család korábban Taszáron élt, a férfi hivatásos katona volt, repülőgép-műszerészként dolgozott. A kilencvenes évek végén megszűnt az alakulat, ezért a család eladta házát, és Mozsgón vettek portát. Eleinte volt munkájuk, a férfi a pécsi Elcoteqnél, majd kivitelező vállalkozásoknál, felesége a szigetvári konzervgyárban dolgozott. Az Elcoteq bezárt, a kivitelezőket tönkretette a válság, s az asszony meg négy gyerek mellett nem vállalta a konzervgyár szezonális hajtását. Ezért mindketten elfogadták a közmunkát.

A házaspár jövedelme a családi pótlékkal együtt 140 ezer. A rezsire nyáron 20, télen 30 ezer megy el. A háromszobás házat fával fűtik, engedéllyel gyűjtenek 15 köbméter botfát az erdőn 60 ezerért, ahhoz, hogy abból feldarabolt tűzifa legyen, mindennap meg kell dolgozni. Ételre 80-90 ezer kell, annak ellenére, hogy évente kéthárom disznót vágnak, s a ház körül mindig van tyúk és kacsa, s a kertben megtermelik a zöldségeket és a gyümölcsöket. A számokból egyértelmű, hogy Antaléknál alig 20-30 ezer forint maradt ruhára, szórakozásra és minden másra. Amikor öreg tévéjük leállt, és vettek egy új készüléket, anyagilag belesántultak.

Ez évtől könnyebb Antaléknak, ugyanis 22 éves lányuk és 19 éves fiuk is közmunkához jutott. Így a család teljes jövedelme eléri a 240 ezret. A két nagy gyerek 25-25 ezret bead a közösbe, s 24-24-et megtarthat. Így idén a család kicsit fellélegezhet. A jövőre viszont nem szívesen gondolnak. Antalné el sem tudja képzelni, hogy gyermekei hogyan folytatják. Nagylánya tartósítóipari végzettséggel bír, ám nem tud elhelyezkedni a közmunkánál magasabb bérért. Nagyfia abbahagyta a hentesszakmát, nem szerette. Hogy a két kisebb gyereknek milyen szakmát kellene majd választani, arra semmi ötlete sincs a családnak.

– Végül mindenki közmunkás lesz –mondja ironikusan az asszony.

Nem alaptalan kiszólás. A 40-50 éves falusi közmunkások reménytelen belenyugvása átragad pályakezdő gyermekeikre is. A többnyire eladhatatlan szakmát választó vagy a szakmájukat ambíció nélkül kitanuló gyerekek zsigereibe mintha beépülnének szüleik munkapiaci csalódásai: a fiatalok közül sokan már nem is próbálkoznak elszánt álláskereséssel, alig várják, hogy őket is bevegyék közmunkásnak.

– A nincs miatt sokszor vagyok ideges, és összeveszek a párommal, a gyerekekkel – vallja meg Antal Gyuláné.

– Három éve a bal oldalam le-lebénult – mondja Kelemenné Nagy Bernadett –, menni is alig tudtam, a szám lecsempült, a leves kifolyt belőle. Fél évig jártam vizsgálatokra, de nem találták az okát. Elképzelhető, hogy egy gyulladt fogam okozta a bajt, de az is lehet, hogy a kilátástalanság viselt meg idegileg. Néha úgy érzem, nem bírom tovább, és jobb lenne meghalni. Aztán odabújik hozzám valamelyik kicsi, és attól elmúlik minden baj. Katona István is szenved a tehetetlenségtől, de elviseli. Azt mondja, ők sosem veszekednek a nincsen. Elviselik türelemmel. Azt kérdem, hívők-e, ő felcsattan:

– Még csak az kéne! De azért, ha van Isten, szívesen elbeszélgetnék vele. Elmondanám, hogy rosszul van kitalálva ez a világ.

– Hogy lenne jobb?

– Találja ki ő, azért ő az Isten. Annyit segítenék neki, hogy számomra elég lenne egy állás, ahol fizetnének havi százezret. Abból jutna mindenre. Lehet bármilyen nehéz munka. Ezt mondanám Istennek.

-
FOTÓ: SZABÓ BARNABÁS
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.