A farm
Schmidt Mária történész majd hét éve publikálta emlékezetes cikkét a Népszabadságban, amelyben azzal biztatta az olvasókat: Jones gazda nem jön vissza. Ezzel Orwell Állatfarm című szövegére utalt, amelyben a négylábúak és a szárnyasok elzavarják a farm vezetőjét, Jonest, hogy aztán maguk kormányozzanak. Ám hiába a sikeres forradalom, folyton attól tartanak: az ember visszatér. Éppen e félelem tartja őket össze, s az irracionális rettegésnek köszönhetően olyan miliő alakul ki, amelyben a Napóleon nevű sertés – talpnyalói segítségével – átveheti a hatalmat, s éppen olyan igazságtalan szisztémát alakíthat ki, amilyet az elüldözött kolléga működtetett. A disznók – azóta idehaza szintén meghonosított – kommunikációja odáig jut, hogy a csökkentést következetesen kiigazításnak ejtik. A sztori fináléjában a négylábú önkényúrt már meg sem lehet különböztetni az emberektől. A Terror Háza igazgatója könnyen dekódolható üzenetet küldött: Orbán Viktor volt Jones.
És a hasonlat találó volt, mert a demokratikus baloldal, akár bevallja magának, akár nem, túlságosan sok minden felett hunyt szemet, miközben azzal nyugtatta magát: ez még mindig jobb, mintha újra megérkezne – esetünkben maradna – Jones. Azt nem tudjuk, hogy a Fidesz elnöke visszajönne-e, mert el sem ment. Pedig sokan vagyunk, akik úgy vélik: az ország eminens érdeke, hogy távozzon posztjáról. Mert rosszabb hely lett Magyarország a második miniszterelnöki ciklusa idején. Ez szörnyen lesújtó eredmény annak fényében, hogy meglehetősen alacsonyan volt a léc, amikor a nagy ugrásnak nekifutott. Hazánk ma korruptabb, kevésbé szabad, kevésbé befogadó, megosztottabb, igazságtalanabb, mint korábban. A rendszer irtja a tehetséget, jutalmazza a teljesítménytagadó seggnyalást, létezésével ünnepli a kontraszelekciót, s hazugságokra épül. De még ebből sem következik, hogy tekintet nélkül arra, mi jön utána, el kell zavarni Jones gazdát.
Ezt a magyar baloldal képviselőinek kell a leginkább tudniuk. Részint azért, mert a környező országokban láthattak példát arra, hogy Jones gyorsan és még izmosabban tér vissza, ha követői leszerepelnek. Részint azért, mert nem olyan régen történt, hogy a progresszívként bemutatkozók legnagyobb szervezett ereje megannyi támogatója bizalmát és hitét elvesztette, mert intellektuálisan és erkölcsileg összeomlott. Érthető, ha az akkor csalódottak szkeptikusak a megújulásáriákat hallván, ám még a korábbi vagány kendermagossal és a nagy tehetségű neolib közgazdásszal induló, s e kezdőcsapattal – nehezen értelmezhető módon – csalódott jobboldaliakra számítómozgalommal szemben is. Nem akarják, hogy a baloldal még egyszer maga alá temesse létezése értelmét, a társadalmat. Éppen ezért nem elfogadható válasz számukra, hogy mindegy, merrefelé megyünk, csak legyen másfelé, mint amerre Orbán robog. Nehogy Napóleon nevű disznók álljanak az élre. A Walt Disney-generáció baloldali tagjai alighanem különösen cinikusak, mivel legtöbb közéleti tapasztalatukat a romlástörténetben szerezték.
Egykori lelkesedésük a ködbe veszett. (Néhány év távlatából ideje saját lelkiismeretünkkel is elszámolnunk, elvégre nem ismertük fel és el, milyen szörnyű üzenete van a választások előtti áfacsökkentésnek, majd az azt követő hirtelen emelésnek.) Amúgy a nemzedékre azért aggathatjuk a mesés nevet, mert öntudatra ébredése az azóta kivégzett harmadik köztársaságban történt, s tagjai jórészt akkor találkoztak életükben először a politikával, amikor félbeszakadt a délutáni rajzfilm, s az aznap elhunyt Antall József fényképe fekete keretben jelent meg a képernyőn. Az érintettek ma már pár évvel innen vagy néhány esztendővel túl vannak a harmadik ikszen, és akár OV-generációként is bemutathatnánk őket. Közéleti pályafutásuk során ugyanis mindvégig azt látták, hogy a meghatározó többség Orbán Viktorhoz képest határozza meg magát. A végső kérdés – a 2006-os Gyurcsány-projekt kivételt jelenthet – minden alkalommal az volt: akarom-e, hogy elmenjen? Akarom-e, hogy visszajöjjön? Eljött az idő, hogy ennél többet akarjanak. Nem csupán baloldali pártokat, hanem történetet, érzelmet, kultúrát is.
Az ügynökakták nyilvánossága, a progresszív adórendszer, a korrupció felszámolása, az állami szerződések átláthatóvá tétele, a közmédia garantált függetlensége olyan alapvető tételei a várt programnak, hogy különösebb elemzésre sem érdemesek, mert ha még mindig választást lehetne nyerni balról e pontok nélkül, akkor érdemesebb a komplett országot átikszelni.
Ám ehhez kell még egy történet, amely lényegéből fakadóan idealista. Ha a túloldalról nézzük, esetleg Diogenész hordójából, akkor inkább giccses. Cserébe az igazságosságról szól. Nem csupán politikusok írják, hanem szakszervezetek, civil mozgalmak, véleményvezérek, szegényebb és minimális kulturális tőkével ellátott társaikkal szolidáris egyetemisták, ösztöndíj-alapítók, meg sokan mások, akik nem tagadással érvelnek, hanem valamit gondolnak a világról. Például olyan országról mesélnek, amelyben elképzelhető, hogy az ügyészség lekapcsol egy politikust, ha lopáson éri, s nem eltussolja az ügyet. Olyanról, ahol az esélyegyenlőség a célja minden intézkedésnek. Olyanról, ahol a jobboldali gondolkodók célkeresztjének állandó igazítási pontja, a haladás uralkodik.
Az ugyanis azt jelenti, hogy a társadalmi mobilitás működik. A melós gyermeke diplomát szerez, minek köszönhetően – a kutatások szerint – könnyebben talál munkát, s jobban keres. Ahol a zsákfaluban, bizonyítvány nélküli szülők gyermekeként nevelkedő cigány kölyök szakmához jut. Ahol mindenki, aki tehetséges és/vagy szorgalmas, többre viheti, mint a szülei, de minimum annyira, amennyire adottságai predesztinálják, s mindeközben egyre kevesebben éheznek. Ez maga a haladás. Nem fertály órás projekt, rámegy pár dekád, de nem is azért készül, hogy ki lehessen lőni róla egy gyorsüzenetet a Twitterre. Hanem azért, hogy mindig legyen remény. Ha a születés pillanatában eldől, hogy a kölyök bejut-e majd egy felsőoktatási intézménybe, átlépi-e valaha az országhatárt, látja-e életében a Balatont, iszik-e egyszer Dúzsi Tamás boraiból, akkor nincs miért kaparni. Az előrelépés lehetősége ad értelmet a létezésnek. Hogy mindenki tegyen azért: a gyereknek könnyebb legyen. A polgári baloldal persze tudja: sosem nyeri meg a mérkőzést. Tudja, hogy sohasem valósul meg az esélyegyenlőség ideája. Tudja, hogy nem érheti el célját. Ám nem mond le róla, mert lényege az ideálért való küzdelem.
Ezt nem sikerült elmondani. Nem sikerült elmagyarázni, hogy a baloldal nem csak azt jelenti: adni; hanem azt: teremteni. Nem csupán az a baloldaliság, hogy mindenemet odaadom a szegénynek, hanem az is: minden mozdítható közösségi erőforrást arra fordítok, hogy esélyt és segítséget kapjon helyzete megváltoztatásához. Hogy felháborodok, ha igazságtalanságot látok. Ha társadalmi méretben, még inkább. Például ha hajléktalanokat csuknak le, mert nincs otthonuk. Hogy a hatalmat nem gyámkodásra és korlátozásra kell használni, hanem a lehetőség megteremtésére. Nem sikerült elmagyarázni, hogy iPhone-nal fölszerelkezve is lehet aggódni a nincstelenekért, s a gazdag is lehet baloldali, mert a cél nem az, hogy senki ne legyen vagyonos, hanem az: senki ne legyen nyomorult. Éppen az a feladat, hogy minél többen vehessenek iPhone-t, ha akarnak. Nem sikerült elmagyarázni, hogy a kirekesztést azért kell elutasítani, mert békét csak az elfogadás hoz. Nem sikerült megérteni, hogy a baloldali elit nem lehet zárt, s nem befogadó, mert akkor eszméjének lényegét, a nyitottságra törekvést tagadja meg.
Nem sikerült elmagyarázni, hogy az ország nem futballmeccs, amelyen két csapat ellenfélként lép pályára, hanem sokszor négyéves váltó, ahol, ha mások is a versenyzők értékei, mégis mindannyian egy jobb világért dolgoznak. (Vagy legalábbis az ellenkező bizonyításáig ezt kell feltételezniük egymásról.) Olyanért, ahol vannak parlamenti vizsgálóbizottságok. Ahol a korrupt kollégát nem megvédik, ahogyan Lázár János politikai vállalkozó javasolja, hanem olyan messze zavarják, hogy GPS-szel se találjon vissza a közélet közelébe. Ahol elsősorban nem a párttársaikkal szolidárisak a politikusok, hanem a közösséggel. Nem elég leírni egy programot, mert kell egy vízió is, ami többről szól,mint ami Szijjártó Péter, Böröcz István, a trafik meg Kerényi Imre. És nem megy, hogy szocialista politikus Mengelét emleget egy valóban szégyenteljes rokkantsági ügy kapcsán. És nem megy, hogy a korszakváltásra szerveződő pártmeglehetősen visszafogottan reagál, ha Rytkó Emíliát, alternatív választás-ellenőrző bizottságának tagját ügynöki jelentésekkel vádolják, ahelyett, hogy világossá tenné: amint bizonyíték van, az érintettnek mennie kell.
És nem megy, hogy a korábbi miniszterelnök majmozik, s újra kurvaországozik, mert, fölteszem, lenne baloldali válasz arra, ha az aktuális kormányfő köcsögözne. És nem megy, hogy erre annyit mondunk, a hogy de hát ezek bűnözők, emezek meg államférfiak. És nem megy, hogy a mainstream nem meri kritizálni, legföljebb fetisizálni a kapitalizmust, a globalizációt, s nem meri támogatni a bank adót, mert a kortárs baloldal nem ilyen. És nem megy, hogy nem vesszük észre, a Demokratikus Charta megalapítása óta fölnőtt egy generáció, s tizenkét évet kormányoztak a balliberális pártok. És nem megy, hogy a vereségért, a meg nem értettségért, a súlyos rontásokért, a bizalomvesztésért mindig a világ a hibás, de soha nem mi. És nem megy, hogy a félreértelemzett politikai korrektség béklyója miatt a legfontosabb társadalmi ügyeink maradnak kibeszéletlenül, mert a szavak hiánya gátolja a kommunikációt. És nem megy, hogy a sajtószabadságot az ellenfél bírálatának szabadságaként értelmezzük. És nem megy, hogy a baloldal, tán valamiféle bűntudat miatt, liberálisabb akar lenni a liberálisoknál. És nem megy, hogy nem értjük: mások érezhetik úgy, hogy a nemzetállami keretek védik a kultúrát és a nyelvet, miközben szerintünk inkább mi felelünk az őrzésért, nem pedig a határok.
És nem megyből van még vagy négyezer. Nem soroljuk fel, ahogyan a regnáló rezsim bűneit sem. A visszataszító, önkénnyel operáló, egy komplett országot privatizáló, velejéig hazug NER leváltása valóban szükséges. Nem elsősorban az értelmiségi elit, hanem a kitaszítottak miatt. Ha minimális lehetőség mutatkozik a váltásra, az Orbán–Simicska tandemet el kell zavarni. Ám a bizalomért meg kell dolgozni. Mészöly Kálmán, a futballválogatott korábbi ideálja huszonnyolc éves volt, amikor azt mondta: a mi időnk lejárt. Azért búcsúztatta nemzedékét, mert megtörtént, ami korábban elképzelhetetlen volt: a csapat nem jutott ki a világbajnokságra, mert kikapott a csehszlovákoktól. A Walt Disney-generációnak nem kell senkit legyőznie a sikerért, csupán magát. A jelenét, hogy legyen jövője. Miként lesz a brazil vb-nemzedéknek, amely a társadalmi igazságosságot választja a futballvallás helyett. A korrupciót akarja felszámolni, s tiltakozik, hogy nem oktatásra költik a petákokat. Megható, hogy a hazai szereplésre, a történelemkönyvekbe vonulásra készülő, de nyomorult favellákból kitörő labdarúgóikonok sorra állnak ki a „kilencvenkilenc százalék” mellett.
S lesz jövője a török fiataloknak, akik némán, kezüket zsebre téve vagy karba fonva tiltakoznak Erdogan miniszterelnök mind önkényesebb országvezetése ellen, s a kultúra kontrollja, a magánéletbe való beavatkozás ellen. Ez most nem arról szól, hogy akkor ki kell szaladni az utcára, mert tudniillik Orbán, takarodj!, hanem arról: mind felelősek vagyunk azért, hogy ha Jones végre elmegy, disznók még véletlenül se keveredjenek a vezetők közé. Örökre elég volt a hatalomtechnikusokból, a főnökökből, a pártpénztárosokból, a kamutanulmányokból, a hazug jóléti ígéretekből, az „aki nem velünk, az ellenünk”-attitűdből, az erkölcsi és intellektuális fölénybe vetett vak és oktalan hitből, a hátsó szobákból. A „rendszerváltásért” azok is felelősek, akik ma a szervezett magyar baloldalt vezetik. Ha nem képesek felülemelkedni egyéni ambícióikon a közösség érdekében, ha még mindig nem értik, miért kiált a fiatalság, s az aktuálisan domináló politikai kultúrától viszolygó bizonytalan tömeg, ha csak nyerni szeretnének, és nem teremteni, akkor csupán sírfeliratot készítenek ahhoz a helyhez, ahová Orbán a jövőnket, így a mesékből már kiöregedő Walt Disney-nemzedék holnapját temetné. Akkor a farm, ahol élünk, Jonesé marad, s biztosan nem lesz a jövőnkké.
