„Játékterem, amerikai póker, jackpot” – a felirat még mindig ott díszeleg az egri Tünde presszó bejárata fölött, igaz, a betűk már kopottak kissé. Bent, a helyiség közepén egy biliárd foglalja el a teret, de senki nem játszik, árválkodnak a dákók. Ketten söröznek a pultnál délidőben, kiderül: mindkettő játékos. Ám, akárcsak a gyógyult alkoholisták, szenvedélyüknek ma már nem hódolnak.

– Négy nyerőautomata volt itt a falnál – mutat balra a fiatalabbik. Groteszk látvány a két zsúrasztal karcsú székekkel egy robusztus kocsmában: látszik, nem volt idő és erő azon töprengeni, mi kerüljön a közkedvelt „gyümölcsös” gépek helyére.

– Volt olyan nap, hogy ötvenezer forintot is eljátszottam rajtuk – mereng a harmincas éveinek elején járó férfi, majd mindjárt arról győzköd, hogy „pozitívban van”, ha visszatekint az elmúlt évekre. Szavai szerint kiismerte a gépeket, tudta, mikor melyikhez kell leülni, így nagy veszteségeket nem kellett elkönyvelnie. Amikor elvitték az automatákat, néhány hétig ürességet érzett, de azért a kocsmába szinte naponta visszajárt. Aztán egy idő után elcsitult benne a szenvedély, már nem akar játszani, elég neki, hogy ott üldögél a pultnál, és szót válthat másokkal.

Cimborájának komolyabb anyagi érvágást jelentett a törvény, amely szerint csak kijelölt helyeken lehet szerencsejátékot űzni. Ő maga ugyan kávégépekkel foglalkozik, szállít és javít, de emiatt a térségben ismert szinte minden kocsmát, és jó kapcsolata volt néhány játékgép-forgalmazóval is. Ha összehozta a feleket, és megkötötték az üzletet, jutalék járt neki: két gép után több mint százezer forint ütötte a markát. Ennek most vége.

Azt mondják, több nagy múltú kocsma is bezárt a városban, mert az automaták kiűzése drasztikusan csökkentette a forgalmat. Volt olyan gépforgalmazó, aki kifejezetten azért bérelt presszót, italboltot, hogy ott elhelyezhesse az automatákat, az alkoholfogyasztás csak másodlagos bevételt jelentett. Többségük most lehúzta a rolót, legfeljebb csak egy-két forgalmas üzletet tartottak meg, s most várják, megéri-e tovább működtetni azokat.

– Bemehettem volna azokba a puccos játéktermekbe, amik nemrég nyíltak, de nem vitt rá a lélek. Meg hát ott inni se lehet egy rendes korsó sört – ezt már egy másik egri kocsmában mondja egy nyugdíjas korú, öltönyös férfi. Hozzáteszi: ő egy nap legfeljebb két-háromezer forintot játszott el a gépeken, ennyi pénzzel azonban szégyellene beülni egy hivatalos pókerterembe. A tulajdonos szerint legalább negyedével esett a forgalma, amióta nincsenek játékgépek a teremben. De az sem kedvez az üzletnek, hogy a városban egy-két kivételtől eltekintve nincsenek nagy termelőcégek, ahol hajdan jól megfizették az embereket.

– Bezárt a dohánygyár, a helyén lévő plázában cicababák mászkálnak, azok nem nálam költik el a pénzüket – magyarázza, miért csökken egyre jobban a fogyasztás.

A népszerű Kacsa borozóban szinte családtagként ismerik egymást a vendégek: masszív törzsközönsége van a helynek. Itt még van egy flipper és egy másik gép, de egyik sem nyerőautomata, csak szórakozásra szolgál, akár egy zenemasina. Az egyik asztaltársaság tagjai azt mondják: volt régen Egerben egy legendás térkép, amelyen 210 gombostű jelezte a városban lévő kocsmák helyét. Ma ennek töredéke maradt, de tovább fogyatkoznak, mert az embereknek egyre kevesebb pénzük marad. Azok a helyek élnek meg – s mondanak is néhány ilyet, főként az emeletes házakkal telezsúfolt északi lakótelepen –, ahol olcsón és gyorsan sokat lehet inni. Csakhogy – mondják a belvárosi kocsmában – akkor odalesz minden ilyen hely legfőbb bája: a lassan hömpölygő baráti beszélgetés, s a társaság maga.

Tavaly októberben sorra szállították el a nyerőgépeket a szórakozóhelyekről