Gemenc törvényei nem átírhatók
A takarmánnyal feltöltött negyven kiemelkedést pedig senki sem közelítheti meg, mivel a vadak már az ember szagát érezvén belegázolnának a vízbe, s ez akár a végüket jelentheti. Mivel kerülnünk kellett a gemenci erdő „Noé-bárkáit”, Janácsnak igaza lett: csak békászó és „pecázó” vízimadarakat láttunk, gémeket, kócsagokat, gólyákat, ám közeledtünkre a magasba emelkedtek, és elegánsan elvitorláztak. Így fotós kollégámnak és nekem e madarak röpte szolgált élvezettel, na meg a víz borította erdő maga. Gemenc árvédelmi töltések közé szoruló 150 négyzetkilométere az elmúlt napokban tóvá változott, negyed-balatonnyi vízi országgá. Ez a tó azonban az erdő által agyonszabdalt: harsogóan zöld füzesek, nyár-, juhar-, kőris- és szilfák között csorgott a csónakunk. Ahol a fák közt autószélességű csatorna halad, ott a mélyben út fut.
Néha kiszélesednek a csatornák, mert alattunk négyhat méterrel focipályányi tisztás lapul. Utunkat időnként a kidőlt fákból és letört gallyakból összerendeződött uszadékszigetek keresztezik, a vízen lustán lebegő korhadékokra csigák tapadtak fel százával, ezrével. E szigetek a csigák Noé-bárkái. Meg a bogarakéi, hangyákéi. Kémleljük az árvízi erdő efféle titkait, de mi mégiscsak nagyvadakra vágyunk. Ezért róluk faggatom Janács Gergelyt meg a csónakot vezető Zilai János fővadászt. Megtudom tőlük, hogy a szarvasok és a vaddisznók közül azért pusztulna el sok a vadmentő dombok nélkül, mert ezek az állatok helyhez kötöttek.
A nőstények egész életüket leélik egy négyötszáz hektáros területen. Territóriumukat csak kényszerből hagyják el: ha az aszály vagy a tél miatt megfogy a táplálékuk, vadászok üldözik őket, vagy ha jön a víz. Utóbbit eltűrik sokáig, gyakran már csak akkor kezdenek keresni száraz területet, amikor úszni kényszerülnek. A kifejlett állatok órákig képesek úszni, az egy-két hónapos borjak és malacok viszont 30-40 perc múltán kimerülnek.
Egyrészt még gyengék, másrészt kisebb a testük, és hamarabb kihűlnek a 10-15 fokos vízben. A szarvasok síró bőgéssel, a vaddisznók aggodalmas röfögéssel hívják szűkölő, visító kicsinyeiket, de segíteni nem tudnak rajtuk. Egy idő után az anyaállatokban győz a létfenntartás ösztöne, és sorsukra hagyják utódaikat. Aztán amint elérik az árvédelmi töltést, vagy a vadmentő szigetet, reménykedve figyelik a vizet, hátha feltűnik kicsinyük. Téblábolnak órákig, végül feladják, és beilleszkednek a magaslaton összegyűlt rudliba, kondába.
Az ötvenes években árvíz idején katonák mentették a gemenci szarvasokat és a vaddisznókat. A szarvasokat lábuk összekötözése után cibálták hajóra, a vaddisznókat előbb egy baltaütéssel elkábították, aztán emelték a fedélzetre. Az akció nem volt hatékony, mert kihúztak ugyan néhány állatot, ám sok fajtársuk annyira megijedt az egyenruhásoktól, hogy inkább a pusztulásba menekült. Hiába, Gemenc törvényei nem átírhatók: az itteni állatvilág attól is olyan, amilyen, hogy a területet időnként elönti a víz. A kár okos előrelátással mérsékelhető, de nem elkerülhető. Az idén akár az ez évi szaporulat kilencven százaléka is odaveszhet.
